Vigyázz mit kívánsz, tartja a mondás! Nem gondoltam át alaposan, mikor kicsúszott a számon:

Istenem, csak ne fiút adj nekem! Lány gyermeket szeretnék.

– Ezt akarod? – dörzsölte meg a tenyerét odafenn a Mindenható (szinte látom magam előtt), és leküldött három leányt. De három olyan lánykát, hogy nemhogy együtt, de önmagukban is kitesznek egy csapat ördögfiókát.

Miközben ezeket a sorokat írom, mardos a bűntudat, hogy anyaként, hogy juthat eszembe ilyen gondolat? Hogy beszélhetek így a saját gyerekeimről? Az igazság az, hogy elfáradtam. Öt év alatt három szülés. Igen, én vállaltam, tudom. De felvállalom, őszintén kimondom, hogy a kiégés közelében járok.

A férjem három műszakban dolgozik, és az én feladatom „csak” annyi, hogy biztosítsam az otthon melegét. Mit nem adnék, ha csak egy hónapig cserélhetnék az urammal. Irigykedve nézem az ablakból, ahogy tekeri a kerékpárt a gyár felé. Elfáradtam a mókuskerékben. Abban, hogy minden nap ugyanazt csináljuk az 1 és a (majdnem) 3 évessel. Utálom már azokat a játszótereket. A park összes bokrának megannyi levelét betéve ismerem. Csukott szemmel is lejárnám a napi utunkat az óvodáig, ahonnan szaporán szedjük a lábunkat a nagyiig.

Ha nem lenne a drága jó édesanyám, nem is tudom, hogy élném túl a mindennapokat. Minden délutánunkat nála töltjük. 1-2 órára lefoglalja a lányokat, amíg bújom a telefont. Ez az egyetlen eszköz, ami csatornát képez köztem és az élet között. A közösségi oldalakon találtam meg a szociális hálót, ami megtart, ahol megértenek, ismerik minden gondom-bajom: sorstársakra akadtam.

De mi lesz velem a következő hónapban? Anyám úgy döntött 10 napra nyaralni megy a barátnőivel.

– Csajos program! – kacagta, mikor meglátta elkerekedő kék szemeimet.

– Ne menj el! – zokogtam. – Vagy legalább vigyél magaddal. Kérlek!

Fel kell nőnöm a feladathoz, válaszolta, és nem volt hajlandó több szót pazarolni a témára.

Így állunk most. Egy hónap múlva 10 napot a gyerekeimmel kell töltenem nulla segítség nélkül. Magadnak szülted! Lehet nyugodtan szajkózni! Rettegek! Remeg a gyomrom a gondolattól is, hogy közel két hétig még 1-2 órára sem hallom a saját gondolataimat.

Igaza volt Vekerdynek: „A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat.”

Fáradtak érzem magam a mindennapi feladatok és felelősségek miatt. Az anyaság számomra egy kihívást jelentő szerep, vállalom. Egyszerre vagyok gyereknevelő, háztartásbeli, szakács, takarítónő, mosónő, bohóc, sofőr, párkapcsolati partner… hosszú a sor, bár ez utóbbiról inkább szót se ejtsünk. Nemcsak anyaként buktam el az elmúlt egy évben, hanem feleségként is. Úgy érzem, a társadalom olyan magas elvárásokat támaszt velem szemben, megannyi területen kellene kiválóan teljesíteni. Az erre való törekvés és a folyamatosan növekvő feladatok és felelősségek hosszú távon hova vezetnek? Megmondom: kiégéshez. Nem csak nálam. Ezzel nyugtatgatom magam.

Állandóan fáradt vagyok, energiahiánnyal küzdök, keresem a motivációt, hogy leüljek társasjátékozni, vagy egyáltalán, hogy felöltözzek. Ingerlékeny vagyok és türelmetlen. Nem csak a gyerekkel, a postással, a hentessel és a sarki zöldségessel is. Nem vágyom másra, csak, hogy üljek a homokos fövenyen és bámuljam a tenger hullámait órákon, mit órákon… napokon át!

És most még az anyám is elmegy nyaralni, és egyedül maradok a 3 gyerekkel.

A síromra csak annyit írjatok majd: belepusztult a sárga irigységbe.