Május 31-től már megvásárolható a 2023-as nyári Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

A szülői feladatok listája végtelennek tűnik: gondoskodni akarunk gyermekünk megfelelő testi, lelki, társas fejlődéséről, miközben megvédjük a rá leselkedő veszélyektől. Ezen veszélyek listája pedig igen hosszú: a mászókáról való leeséstől a túlzott képernyőhasználaton át a nem megfelelő „barátokig” terjedhet.

Gondoljunk bele, hogy telik egy átlagos nap egy átlagos iskolással: reggel egészséges tízórai készítése, táska bepakolása, délután edzések, otthon tartalmas, szórakoztató programok biztosítása. Rengeteg figyelem, idő- és anyagi ráfordítás – ez egyrészt érthető, hiszen gondoskodó, oltalmazó, jó szülőként a lehető legjobbat akarjuk a gyerekünknek. A másik oldalon azonban felmerül két fontos kérdés: egyrészt az, hogy gyermekeink igényei mellett mennyire tudunk a saját igényeinkre figyelni. Másrészt pedig a szerető gondoskodás mellett mennyire figyelünk gyermekeink határok és keretek iránti igényeire? Vajon felkészítjük-e őket az önálló, érett, felelősségteljes viselkedésre? Elkerülhetetlen a szülői kiégés? És ha nem sikerült elkerülnünk, mit kezdhetünk vele?

A kiégés első állomása a krónikus kimerültségérzés. Az a fajta vitális kimerültség, amit önmagában nem szüntet meg az, ha kialusszuk magunkat. Kisebb gyerek esetében ez a kimerültség inkább fizikai, nagyobb (tipikusan kamasz) gyerek esetén inkább érzelmi jellegű. Ez a kimerültség sokszor rontja a pihenés, az alvás és a kapcsolatok minőségét – ezzel beindul az ördögi kör, hiszen a pihentető alvás és a megfelelő kapcsolatok hiánya tovább növeli az irritabilitást és a szorongást. Ezt követően – azért, hogy a kimerültséget csökkentsék – a szülők elkezdenek érzelmileg eltávolodni a gyereküktől: a kapcsolat egyre inkább elszemélytelenedik közöttük. Ennek következtében egyre kevesebb örömöt okoz a szülőnek a gyerek közelsége és a vele való foglalkozás. Ehhez általában szégyen és bűntudat társul.

A szülői kiégés jelenségét először a nyolcvanas években írták le olyan szülőknél, akiknek a gyerekei rákkal küzdöttek. Az utóbbi időben vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy nem csak az ilyen megterhelő élethelyzetek eredményezhetnek szülői kiégést, az szinte bárkinél megjelenhet. A munkahelyi és a szülői kiégés közötti egyik legfontosabb különbség az, hogy míg egy megterhelő, toxikus munkahelyen fel tudunk mondani, addig a szülői státusz nem visszafordítható, nem visszaadható. Emiatt sok szülő kiégés esetén csapdahelyzetben érzi magát – ebből következik, hogy olykor akár öngyilkossági fantáziák is megjelennek (menekülési, kilépési lehetőségként). A szülői kiégés megnöveli a gyerekkel szembeni túlságosan szigorú magatartást, illetve a bántalmazó viselkedést. A kimerültség, az érzelmi eltávolodás, a szégyen és a bűntudat a szülők közti kapcsolatra is hatással van: megnehezíti az egymásra hangolódást és az egymásra figyelést. Azt fontos megértenünk, hogy ezek milyen mechanizmusokon keresztül zajlanak.

Miért jelenik meg a szülői kiégés az egyik családban és máshol miért nem?

A kutatások szerint ebben kiemelkedő szerepe van az anyagi bizonytalanságnak, a magányosságnak, a támogatás hiányának. Az anyák és az apák közti különbségeket vizsgálva azt találták, hogy azoknál az apáknál, akik bevonódnak a család életébe (figyelve a megfelelő munka–magánélet egyensúlyra), a kiégés mértéke ugyanolyan mértékű, mint az anyáknál.

Nem meglepő módon az apa kivonódása a családi, gyerek körüli teendőkből drasztikusan növeli az anya kiégésének valószínűségét. De akkor mi lenne a megoldás? Mindenképpen kiég az anya vagy mindkét szülő? Hogyan lehetne balanszírozni? És vajon aki nem ég ki, az hogyan csinálja?

A családi tényezők mellett a kultúra és a kulturális elvárások is nagymértékben befolyásolják a szülői kiégés mértékét: az úgynevezett individualista országokban (tipikusan Észak-Amerika és Európa országai) jóval magasabb ennek az aránya, mint a kollektivista (tipikusan ázsiai) országokban. Ennek okai még nem egyértelműek, de az biztos, hogy az elmúlt 50 évben a gyereknevelés egyre megterhelőbb kihívássá vált az individualista országokban: egyre nagyobb a szülői „befektetés” és a témához társuló pszichológiai nyomás a szülőkön.

A gyerekneveléshez kapcsolódó kérdések már-már világnézeti vagy morális súlyt kaptak.

Meddig szoptatjuk? Hogyan fegyelmezzük? Veszünk-e neki okostelefont? – mind olyan kérdések, amelyek már azzal is terheltek, hogy vajon mit szólnak a döntéseinkhez mások, és vajon a döntésünk megfelel-e a legmodernebb pszichológiai elképzeléseknek.

Az elmúlt 50 évben a szülőkkel szemben támasztott elvárások egyre nőttek: az az anya vagy apa, akit 50 éve jó és figyelmes szülőnek tekintettek, ma akár elhanyagolónak is tűnhet. Az intenzív szülőség korszakában élünk: gyerekközpontú, szakértők által irányított, érzelmileg és anyagilag megterhelő a gyereknevelés. Pedig van, ami jobb volt 50 éve, mint ma? Ha igen, akkor mi, és miért? Mi az, amivel szinte biztosan ártunk a gyerekünknek, és mi az, amivel nem? Tipikus példa erre, hogy vajon nem jobb-e a gyereknek, ha néha sokat tévézhet, mintha görcsösen képernyőmentesek vagyunk, és ettől az egész család frusztrált, és romlik a szülő-gyerek viszony? Mindeközben a gyerekek figyelemre, élményekre, lehetőségekre vonatkozó elvárásai drasztikusan megnőttek. Folyamatosan élményeket, programokat biztosítunk számukra, mindenképp megpróbáljuk megvédeni őket az unalomtól. Pedig egyáltalán nem baj, ha egy gyerek néha unatkozik, és akár komoly problémát is jelenthet, ha sohasem hagyjuk...

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA magazin nyári lapszámában olvasható! Már kapható!