A Famiily.hu cikke.

Együtt mondtuk a párommal ki, hogy akarunk gyereket. Együtt vártuk. Aztán együtt mondtuk ki, egy évvel a lányunk születése után, hogy még egyet akarunk, hogy ne legyen nagy köztük a korkülönbség.

Hogy egyedül maradok az éjszakázásokkal, hogy egyedül várakozhatok majd órák hosszat a gyerekorvosnál. Hogy egyedül vihetem minden reggel a gyerekeket oviba és bölcsibe és aztán egyedül mehetek értük is. Hogy egyedül játszom velük minden áldott délután otthon vagy megyünk a játszótérre, hogy mi leszünk a játszótéren az egyetlen olyan család, ahol nincs velünk apa. Se hétköznap, se hétvégén. Hogy egyedül járok velük bevásárolni, postára és minden olyan helyre, ahol el kéne még egy szülő segítsége a türelmetlen, örökmozgó gyerekek mellett. Hogy bár ő is mondta, hogy menjek vissza dolgozni, hiszen szükség van az én fizetésemre is, végül mindig én rohanok a beteg gyerekekért és aztán én maradok is velük itthon, ha kell, hetekig.

Imádom, szeretem a gyerekeimet – és utálom, hogy ennél a résznél ezt mindig el kell mondanom, mert mindig van, aki azt mondja, nem vagyok elég hálás értük, örüljek nekik, hogy vannak, mások hiába próbálkoznak évekig. Örülök is. Hálás is vagyok értük. Nagyon. Szeretem őket, szeretek is velük lenni. De nem életem minden egyes pillanatában – és ez alatt most gondolok például a napi (jobb esetben) egyszeri fürdésekre és a kis-, nagyvécézésekre is. És beleértve néha egy-egy barátnős kávézást, néha egy óra futást a parkban, egyedül, vagy egy kis olvasást, de úgy, hogy nem Kuflikat, Bogyó és Babócát vagy Borit olvasok, hanem bármi mást, ami engem tesz boldoggá. Csak engem.

De sajnos addig, amíg egyedül intézek mindent a háztartással és a gyerekekkel kapcsolatban, nem megy máshogy. Pláne, hogy az esetek többségében a férjem még az esti fürdésre sem ér haza, így

Pedig valójában nem szabadna, hiszen azt az időt, amit napközben a gyerekek elhozatala miatt csípek le a munkaidőmből, este kellene pótolnom.

“Kislányom, egy valamit jegyezz meg: magadnak szülöd” – mondta pár évvel ezelőtt anyósom, amikor az első gyermekünket vártam. Emlékszem, nagyon megsértődtem ezen. Persze, hogy magamnak szülöm. Magamnak és a férjemnek, akivel együtt akartuk a családot, a gyerekeket. De ma már értem, hogy mire gondolt. És ma már nem sértődök meg rajta. A minap meg is jegyeztem neki. “Tudod, az anyák egészen máshogy működnek. Nekünk az anyává válásunktól fogva a gondolataink állandóan a gyerekek körül forognak. Míg sok férfi élete ugyanúgy megy tovább a szülés után is.”

Arról nem is beszélve, hogy hány ismerősömnél látom, hogy egy elkerülhetetlen válás után aztán a férfi még annyira sem foglalkozik a gyerekeivel, mint azelőtt. A minden második hétvégén szép lassan elkopnak, a mindennapos telefonhívások szép lassan megszűnnek. A helyére új család kúszik be, új nő, új feleség, esetleg új gyerekek is.

És akkor tényleg ott marad a nő, aki magának szülte a gyereket. Mondjuk remélem, hogy mi odáig nem jutunk el, hogy megjön a párom esze és rájön, hogy ha már közösen vállaltuk a gyerekeket, akkor közösen is vesszük ki a részünket a nevelésükből. Már csak azért is, hogy bebizonyosodjon: nem csak magamnak szültem őket.

Tippek, ha jobb viszonyba kerülnél az anyósoddal: