Borítókép: Miért lett vége harminc másodperc alatt a tizennyolc éves házasságomnak? Forrás: Getty Images

Miért lett vége harminc másodperc alatt a tizennyolc éves házasságomnak?

Flóra házassága olyan gyorsan ért véget, amit elképzelni is rossz.

Olyan házasság volt ez, amit tizenöt éven át extrastabilnak hittem. A világ egyik legtürelmesebb, legokosabb, legkedvesebb és legnyugisabb férfijával ajándékozott meg az ég. Marcell, a férjek gyöngye. Így nevezte a családom. Marcell halk volt, udvarias, előzékeny. Szerette a munkáját, jól is keresett vele, de nem vitte túlzásba. Elmosogatott, felporszívózott, lehajtotta a vécéülőkét, visszacsavarta a fogkrém kupakját. Soha nem sarazta össze a lakást a fenn felejtett cipőjével. Szívesen utazott, okos, nyitott szemű útitárs volt. Odafigyelt rám az ágyban, de nem járt kizárólag a szexen az agya. Esténként kedvesen megkérdezte, hogy telt a napom. Befúrta a szöget, kicserélte villanykörtét, megjavította az autót, beszélt a kazánossal. Amikor megszületett a kisfiunk, zokszó nélkül segített mindenben, etetett, fürdetett, pelenkázott, játszótérre ment.

Kell ennél több?

Senki sem gondolta volna, hogy egyszer véget ér csodálatos, irigyelt házasságunk. A legkevésbé én. Mégis bekövetkezett. És nem is akárhogyan, az élet a legnagyobb rendező, hogy elpuffantsak egy orbitális közhelyet.

Azt a napot nem lehet elfelejteni. Negyvennégy éves voltam, Marcell nemrég töltötte be a negyvenötöt. Vasárnap volt, július közepe, a levegő szikrázott a hőségtől. A gyerek táborban nyaralt Balatonfüreden. Mi Budapesten aszalódtunk, sok volt a munka, szabadságot csak augusztusra vettünk ki. A lakásban toronyként állt a forróság. Arra gondoltam, ki kéne ugrani a strandra.

Marcell újságot olvasott. Feltette a lábát a puffra. Rátévedt a tekintetem a vádlijára, és észrevettem a visszereket. Kicsit megborzongtam. Érdekes, hogy eddig elkerülte a figyelmemet, gondoltam. Most már biztos, hogy együtt fogunk megöregedni. Marcell olyan volt, mint egy bácsi: fémkeretes szemüvegében, enyhén domborodó pocakjával, kezében a régimódi hangon zizegő újságlapokkal a nagypapámra emlékeztetett.

Ezért is olyan furcsa, ami történt.

Megkérdeztem, kiruccan-e velem a strandra. Kicsit kelletlenül pillantott rám a szemüvege fölött, biztos érdekes cikk közben zavartam meg, aztán kinézett az ablakon. Vállat vont. Ahogy akarod, édes, mormogta. Éreztem a vonakodást, de inkább a szavaira koncentráltam. Ahogy mindig, látom utólag kristálytisztán. Oké, rám bízta a döntést, neki mindegy, hát akkor menjünk.

Bementem a hálóba, tettem-vettem, kiszedtem a fiókból a férjem fürdőnadrágját és a saját bikinimet, elpakoltam néhány inget a szék karfájáról, felszedtem a szöszöket a szőnyegről. Patakzott rólam az izzadság. Muszáj pihennem, gondoltam, különben végez velem a hőguta. Ez az időjárás nem arra lett kitalálva, hogy középkorú emberek sűrűn hajlongva takarítsanak lakás méretű szaunájukban.

A férjem íróasztala volt hozzám a legközelebb, lerogytam elé a karosszékbe. Csendben dohogott előttem a bekapcsolt számítógép, csak a monitor volt elsötétítve. Soha nem szoktam használni, volt nekem saját laptopom. De a laptop most annyira messzinek tűnt, és olyan jó ötletnek tűnt az is, hogy tartok egy háromperces szünetet, kifújom magam, addig meg átfutom az emailjeimet.

A monitor kivilágosodott. Kéken ásított felém a háttér. Marcell utálta a csiricsáré képeket. Rákattintottam az egyik böngészőre, kicsit lassú volt, de aztán szépen bejött a kezdőlap. Bepötyögtem: gmail. Megint nem kapkodta el. Frissíteni kéne ezeket a gépeket, gondoltam, miközben a körmeimmel kocogtattam az asztalt.

Marcell levelezőlistája nyílt ki, ugyanis nem lépett ki a levelezéséből. Miért is tette volna, a saját gépe volt, én sosem használtam, ahogy az előbb már említettem is. Aki valaha használt gmailt, az pontosan tudja, hogy a rendszer mindig szolgálatkészen mutatja az üzenetek elejét, hadd legyen ideje és lehetősége a felhasználónak eldönteni, kattint-e vagy sem. A legfölső, olvasatlan, Fazekas Abigéltől érkező levél esetében én most extrém sebességgel döntöttem és cselekedtem.

Rólad álmodtam. Folyton rólad álmodom… Mikor jön el az az idő végre, amikor

(a folytatásra rányomva) nem csak az irodában dugsz meg, hanem a hitvesi ágyban is?

Talán érthető, hogy aznap elmaradt a strandolás.

Olyan cirkuszt csaptam, amire korábban nem tartottam magam képesnek. Azzal kezdtem, hogy szó nélkül verni kezdtem. Mintha azonnal tudta volna, miről van szó, bűntudattal nézett rám. Hagyta, hogy záporozzanak az ütések a hátára és a mellkasára, csak akkor fogta le a karomat, amikor az arcát ütöttem meg. Ezután félórás szünet nélküli zokogás következett. Marcell kivárta, amíg nagyjából megnyugszom, aztán kérés nélkül is mesélt. Megkönnyebbült, láttam rajta. Abigél túloz. Igen, volt köztük valami, de – eddig – csak háromszor. Igen, Abi – csak így, a becenevén - a kolléganője. Nagyon sajnálja. Mindig hűséges volt hozzám, mindig tudta a kötelességét, de úgy látszik, őt is utolérte ez a lerázhatatlan kapuzárási pánik. Azt hiszi, szerelmes. Ez van. De ugye tudom, hogy soha de soha nem akart engem bántani.

Egy mondat olyan erővel ütötte meg a fülemet, hogy ahhoz képest az én pofonom semmiség volt. Tudtad a kötelességed? Hogy érted ezt?

Szerettél egyáltalán valaha? Vagy csak csináltad, amiről úgy hitted, hogy muszáj? Lehajtotta a fejét. A csend beszédesebb volt az ordítozásnál.

Marcell még aznap elköltözött. Aztán néha beugrott, egyre ritkábban, lassan az összes cucca eltűnt. Egy héten át minden reggel négy szem nyugtatót szedtem be. Sűrű köd mögé akartam rejtőzni. Nem akartam azon gondolkodni, hogyan lehetséges ez. Hogy lehet, hogy Marcell csendessége és kedvessége mögött igaz szerelem helyett mindvégig inkább kötelességtudat lakott, és én észre se vettem?

A gyerek egy hét múlva hazajött. Összeszedtem magam, mert nekem kellett elmondani a fejleményeket. Kicsit sírt, de annyira nem rázta meg a dolog. Délután átment a legjobb barátjához, én pedig egyedül maradtam az első Xanaxmentes estémen.

Végigmentem a szokásos stációkon. Amin annyi más nő rajtam kívül. El kellett fogadnom, hogy napokon át nem alszom három óránál többet. El kellett fogadnom a magányos éjszakákat, a vizes kispárnát, a hajnali mászkálást fel és alá, az esti két-három pohár bort. El kellett fogadnom, hogy végül leköltöztem egy matracra, az ágyunkat pedig eladtam a Jófogáson. El kellett fogadnom, hogy a bort egy idő után le kell tenni. Néha beszélnem kellett Marcellel, aki egyébként hamar Abigélhoz költözött, mivel volt egy közös gyerekünk. El kellett fogadnom, hogy Marcell egy év különélés után beadta a válópert, és egyetlen szó nélkül elváltam tőle. El kellett fogadnom, hogy leráztak, mint kutya a vizet. És azt az érzést is, hogy én ugyan nagyon szerettem, neki soha nem voltam több, mint egy pipa a listán, amit a többség szükséges alkatrésznek tart az életben.

Azóta jobb lett. A seb soha nem heged be, ahogy az agyam sem képes a teljes megnyugvásra, folyton csak azt kérdezi, miért nem vettem észre hamarabb. De már jobb. Újra embernek érzem magam. Már nem akarok folyton meghalni, és gyakran mást is észreveszek a világból a boldog házaspárokon kívül, akik – úgy látszik - hazugság nélkül néznek egymásra. Most már hiszem, hogy egyszer újra érzek – legalább - elégedettséget. The show must go on.

És mik a válás legfőbb okai? A galériából kiderül!