„Anyu, az Ádi ma nem engedte meg, hogy én is odaüljek az asztalukhoz az ebédlőben. Pedig volt még szabad hely, mégis elküldött. Azt mondta, hogy én egy kis hülye vagyok és csak nem képzelem, hogy megengedi, hogy velük ebédeljek.”

"Anyu, az Ádi ma elvette az uzsonnámat, na persze a szendvicset ott hagyta, de a kedvenc csokimat naná, hogy nem. Aztán még gyomron is vágott, amikor mondtam neki, hogy azonnal hagyja abba és adja vissza, mert az az enyém…"

Azt hiszem, kis túlzással – és némi szülői tapasztalat birtokában – nyugodt szívvel leírhatom, szinte minden közösségnek megvannak a maga „Ádikái”. Legföljebb csak fokozatok vannak aszerint, hogy melyikük éppen mennyit enged meg magának, illetve, hogy mennyit néz el neki a környezete. Ők azok, akik rendre kipécéznek valakit, lehetőleg a „gyengébbek” közül; akit folyamatosan szekálnak; cikiznek és durvább esetben testileg is „helyre teszik”.

Ha te is átélted már, hogy a gyereked sírva jön haza azzal, hogy szekálták a többiek; akkor biztosan tudod; szülőként ez egy roppantul szívfacsaró érzés. Az ember először azt sem tudja, mihez kezdjen, hogyan segíthetne a szeme fényén.

Egyik sem biztos, hogy közelebb vinne a probléma rendezéséhez. De akkor mégis mi a megoldás? Szakértők szerint, hosszabb távon csakis a középút: beletörődés és visszaütés – passzivitás és agresszivitás között - az asszertív viselkedésformára „edzeni” a gyerekedet. Amennyire korán csak el lehet kezdeni, tanítsuk meg arra, mennyire fontos a saját magáért való kiállás, az önérvényesítés; de csakis úgy, hogy közben a másik érdekeit, szempontjait is mérlegelni kell az adott konfliktusban. Mindezek az önbizalmát és az önbecsülését is megnövelik,

Jó hír, hogy az asszertivitás, az asszertív kommunikáció tanulható, még felnőtt korban is. Ha pedig minél kisebb korban elkezditek, persze játékosabb formában, a gyermeked annál könnyebben birkózik meg hasonló, netán ennél komolyabb konfliktushelyzettel is a későbbiekben.

Galériánkban olyan sztárokról olvashatsz, akik bullying áldozatai voltak az iskolában