Borítókép: Ezer vágy, nulla lehetőség – avagy milyen volt széthulló Kádár-tinédzsernek lenni? Forrás: pixabay.com

Ezer vágy, nulla lehetőség – avagy milyen volt széthulló Kádár-tinédzsernek lenni?

A nyolcvanas évek már egész jól feltérképezhető a videóklipekből. (Bocsánat: video clipp-ekből!), ha pedig valaki kérdezni akar, az akkori kamaszok személyesen is itt vannak.

Sőt van róla filmográfia: a leghitelesebb talán a Moszkva tér Török Ferenc érzelmes vizsgakamerájából nézve. Zoli barátunk már elmesélte a Kádár-boldogságban eltöltött gyerekkorát, hát megkérdeztük a folytatásról is. Lássuk, milyen volt.

Popzene

Az úgy volt… – csak Janikovszky Éva, a villamoskalauzzá lett pszichológus írózseni sejtette, mi zajlik bennünk, kamaszokban. Hiába elemezte dr. Erőss Pál a Családi kör minden részében a lelkivilágunkat, hiába volt Ranschburg Jenője a szüleinknek. Megannyi lélektudor, millió szocialista kisgyerek, hozzá dr. Spock az összes polcon, közvetlenül az Üvöltő szelek mellett. Mi pedig, miután minden Janikovszky-Réber zseniált, a Kisvakondot, majd Eric Knightot is kiolvastuk, egyből váltottunk Menyhárt Jenőre. „Gyönyörű autók, gyönyörű nők, éjszakai dühöngők…” Ez van, kedves System!

Softlegál

Persze nem ment ennyire egyszerűen, ahogy egy közepesen múlhatatlan dalszövegben szokott 3 perc alatt. Mert volt nekünk állami rockzenénk. És volt popzenénk, saját és nemzetközi diszkónk. És mindez ömlött a rádióból. A rádióból, ami akkor a második médium volt – nem a mai csakazautóbanhallgatós. Mindenkinek be volt állítva a három rádiócsatorna. Minden nap. Ami ott szólt, az igaz volt. Sőt. Akkor az volt az igaz, ami a rádióból szólt. Ritka idősáv-kivétellel ment az állami kultúra. (Tartsa fel a kezét, akinek ez ismerős…) Nem tudtunk mit tenni. Hallgattuk. Minden adag LGT után jött egy adag „Mi van még…”? Annyi igaz, hogy a mivanmég győzött.

Brezsnyev, Csernyenkó, Andropov, Gorbacsov

Ki a frászt érdekelt ez a világpolitikai hintalinta? Minket nem. Hogy valamelyik világvezető éppen meghalt, azt is csak onnan tudtam, hogy történetesen súlyos tüdőgyulladással feküdtem az ágyban. Szólt a gyászzene a tévéből. Két csatorna volt. Abból a kettőből az egyik volt délelőtt is. Vöröscsillagos blazírtarcú temetés reggelire. Vacsorára Onedin család, pofaszakállal, feszülő vitorlákkal. „Bains kapitány, csúcsvitorlát kurtítani!” Vagy Columbo. „Oh, majd elfelejtettem…”

A vezeték nélküli fejhallgatók világából nézve lehetetlen felfogni, hogy amikor sikerült kimásznom az ágyból, felraktam az első kezembe akadó lemezt a Tesla nemtudommilyen típusú lemezjátszóra, az pont a Rigoletto volt. A teljes opera, három korong. Lehetett feküdni lázban. „Az asszony ingatag…” De persze a főhős kacagva omlik össze. Romantikus vész, átok, balladai homály, bariton halál. Tragédia. Mindez nálunk, otthon, a panellakásban. Hogy jön ehhez a Peresztrojka?

Ja, az csak a történelem. Én meg feküdtem ott lázasan. Talán egész idő alatt szólt az opera? Vagy a gyászinduló.

Inkább egy Hofi

Mi ettől a Hoffmann Géza nevű világraszóló zsenitől tanultuk az önálló gondolkodást. Sőt, a slágereire emlékezve még a zenét is. Mit jelent ma, hogy Hofi lemezeken nőttem fel? Valamiféle önkéntelen, nyers, ártalmatlan, de őszinte kritikát. Szarkazmust is, igaz.

Nincs jelentősége, mert egyszer a szüleim elvittek egy szakszervezeti túrára. Úgy kell elképzelni, mint egy mai busz-körutat nyugdíjasoknak. Csak akkor ingyen volt a jó poziban levő fickóknak, pártmembereknek, családoknak. Esztergomtól kezdve Kőszegig, sőt Egerig. Én nem tudtam, hogy apám jó poziban van. Csak ültem a buszban. „Felmegyek hozzád…”

Volt abban buszban valami idegenvezető. Nincs kizárva, hogy ismert személyiség volt. Én nem tudhattam. Megkérdezte, akar-e valaki valamit mondani, a mikrofonba, mindenkinek. Gondolhatja a tisztelt olvasó, mi történt: kiugrottam a busz elejébe, kiragadtam a mikrofont a fickó kezéből és két komplett Hofi-lemezt előadtam. Másfél óra. A sok zakós-elegáns mind röhög. Talán rajtam. Talán Hofi rendszerkritikus poénjain. Amit a buszból, ugye, nem lehet jelenteni a Központba. Sem eldönteni, hogy most akkor túlzás vagy nem túlzás.

Ma nincs olyan kamasz, aki bevállalna ilyet. Én sem csinálnék ilyet. Csak megtörtént. Mert benne volt a levegőben, hogy a pártbuszban másfél órán át kócolhatja a kedélyeket egy hülyegyerek Hofival. A Megyei Bizalmi fia? Ha-ha. Emlékszem azért anyám megrovó pillantására a végén. Ezt nem kellett volna, fiam.

Sabrina és Samantha mellei

Aztán beütött a tévé. Láttuk Sabrina halmait „véletlenül” kibukkanni fürdőruhából, de csak egy pillanatra. Máris bent voltunk a mélyben, a mass-media kellős közepén. „Everybody, summertime love…”

És büszkén begyűrtük a magyar Hungarotonológiát is. Klasszikusok diszkóritmusban. Best of ’86 magyar sztárok előadásában. Előadót ne is említsünk….

Nem tudom, miért válaszTottam életem első lemezének az Európa Kiadó Popzenéjét. Azt sem tudom, mi vett rá, hogy megvegyem az antikvárban a Pink Floyd Animals c. jugoszláv utángyártott albumát. Nem tudtuk mi ezeket. Csak mentünk bele az ismeretlenbe és próbáltunk kiszakadni a korszak Santa Maria és magyar nóta diktálta operettkultúrájából. Persze azért a haveromnál ott volt a falon egy Samantha Fox poszter.

Európa tényleg kiadó

Nem sejtettük még, csak éreztük, hogy itt lesz valami. Mi már nem voltunk rendszerváltók. Azt előttünk kezdték. Mi aztán nem lettünk újgazdagok sem. Azt nélkülünk csinálták. Mi csak épp túl korán lettünk egyetemisták, túl későn voltunk márciusi ifjak.

De volt valami nekünk is. A 45 perc. Lemezeket vásároltunk. Mutogattuk egymásnak a borítókat és a „partik” arról szóltak, hogy mindenki hozott egy lemezt, és akkor leültünk, és órákon át zenét hallgattunk. Valószínűleg a világon soha, sehol nem volt ennyire elkötelezett hallgatóság. Mert nekünk a lemezeink felbecsülhetetlen kincseink voltak. Nehezen beszerzett, drágán megvásárolt kultúrholmik. Azok a jugoszláv gyártású, másodminőségű király albumok! Azok a Videoton vagy Orion hangszórók! Az a két oldalas bakelit (ami vinil). Az a sercegés. Ki bír ki ennyit ma?

Bábu a szélben

1986-ban világbajnoki ezüstérmes lett a magyar férfi kézilabda válogatott. A tévében lenyűgöző volt a játék. Respect. Ám a mi komm-kulturált tizenéveinkben a Táncdalfesztivál volt a fő sláger. És nem a mindent megnyerő Fenyő-Limbó. Hanem a Bábu vagy. Másoknál a világ legjobb gitárszólója, ami önmagában Homok a szélben. Ezen sokat vitatkoztunk, mielőtt Queen rajongók lettünk volna. Mi nem a Beatles miatt kezdtünk zenélni, hanem mert lehetett úgy bábuskodni, mint a káefté. És akkor már nem igazán lehetett letagadni, hogy „rád se néznek, ha Zsiguliban poshadsz”. Persze nem tudtuk. Csak vettünk gitárt, erősítőt…

Bele az éjszakába…

Végiglógtuk a várost. Minden pénteken. Magam részéről szombat reggel mentem dobórára. Este meg meccs volt a csapattal. A dobóra néha kimaradt.

Nevetségesen veszélytelenek, túlterheltek, öntudatlanok voltunk. Pedig ment már a „…dolgozik a fűrész…”. De akkoriban még azt sem tudtuk, hogy lesz majd rendszerváltó nemzedék. Elvoltunk a Hotel Methollal meg Isztambullal, ouó-uó…

Fogalmunk se volt róla, hogy korszakosabb a frissen nyílt Fekete Lyuk, mint a Juci örökös bulijai. Néha ide mentünk, néha oda. Nem tudtuk, hogy megy ez.

Pedig voltak a punk srácok is. De hát ők saját stílusban nyomták. Jó fejek voltak, meg bírták a zúzás mellett a Depeche-t is.

A házibuli pedig olyan volt, hogy esetleg jóllakunk, talán berúgunk, de biztos, hogy csókolózunk. Ontottuk magunkból a világmegváltást, miközben ment a gazdag barátaink videólejátszóján a magyar hangalámondásos Terminátor. Vagy valami poszt-apokaliptikus ZS kategóriás horror. Senki nem nézte. De még hallom: „Óh, ne, ne egyél meg. … Segítség. Meg fog enni….” Szigorúan kijelentő módban.

Az elmúlás polcai

Mindenki be akart szállni. Mindenki csinálni akart valamit. Verseket írtunk. Kivártuk, hogy hetente egyszer, vasárnap 7-től progresszív rockot játsszanak a Bartókon (THNX Göczey Zsuzsa! Multi THNX!). Zenekarunk is volt. Meg hát volt a városi szupergroup, a „Piros Csirke”. A rendszer próbálta megölni, betiltani. Behívták katonának a dobost. Nem baj, akkor is volt. A basszusgitáros ma ismert sztár. Irodalmi érintésű krisnatikus szövegeit millió kamasz ismeri, skandálja. Yeah.

Zenéltünk, éltünk, AIDS-tudatlanul szexeltünk, lett új Pink Floyd, kicsit még betett nekünk az ofő vagy a pártbizalmi vagy a Hungaroton-igazgató. Valami ilyesmi történt. Michael Jackson már nincs a polcomon. Jenő még de. Ilyen világ volt ez a nyolcvanas évek.

Utóirat

Nézd meg a CBGB c. filmet, ha át akarod élni. Bár nem a világ legnagyobb műve, de nyolcvanas évek. Nagyon.

Nézz galériánkban híres tudós nőket a történelemből!