Aleszja Popova: "Mintha valami magasabb erő egyengette volna az utamat."

Borítókép: Aleszja Popova: "Mintha valami magasabb erő egyengette volna az utamat." Forrás: Emmer László
Beszélgetésünk idején még biztonságosabb volt Zoomon találkoznunk az ország második legfiatalabb Kossuth-díjas művészével, a Magyar Állami Operaház első magántáncosával. Színpadon persze láttam már, de ott ő nem húsvér ember, átlényegül valami egészen éterivé – a megtestesült tánccá. Márpedig Aleszja Popova díjakkal szegélyezett pályáján eltáncolt már mindent. Ma a színpad mellett – és helyett – az új generáció nevelésében teljesedik ki a pályája.

Hogyan érintette férjeddel közös táncstúdiótok munkáját a hosszú ideig tartó bezártság?

Kiválóan tudunk működni az online térben is, haladnak a gyerekek. Persze van, amit csak személyesen tehetünk meg – egy mozdulat javítása, a lábtartás igazítása akkor működik igazán, ha ott vagyok, és hozzáérhetek. Alig várjuk, hogy személyesen találkozhassunk a tanítványainkkal, hiszen erről szól az életünk: annak átadásáról az új generáció számára, amit és ahogy kaptunk a mestereinktől.

Hogyan kerültél kapcsolatba a balettel?

Kisgyermekként Kijevben ritmikus sportgimnasztikáztam – ötéves voltam, amikor szüleim válása után Magyarországra jöttünk. Alig kezdtem el az iskolát, anyukám Győrben kapott lakást és munkát, így odaköltöztünk. A sors keze: Markó Iván, a Győri Balett alapítója épp akkor hirdetett felvételt az iskolája első évfolyamába. Jelentkeztem.

Szóval, kicsit közhelyesen: szüleid a ritmikus sportgimnasztika mellett döntöttek, aztán a sors Markó Ivánt sodorta az utadba, így egyenes út vezetett a világot jelentő deszkák felé…

Dehogy! Akkoriban Kijevben minden kislány művészi tornázott. Korcsolya, hoki, RSG – ez volt a választék. A balett felé pedig talán az sodort, hogy az egész családom klasszikuszenerajongó volt. Egész nap szólt a zene, én meg már ötévesen tudtam kezelni a lemezjátszót. Meselemezeim is voltak – például a Hat - tyúk tava. A mese alatt Csajkovszkij csodálatos zenéje szólt. Imádtam! És ez a zene meg a mese együtt befészkelte magát a lelkembe, örök álmom maradt. Aztán színházban is láttam az előadást, Kijevben… és akkor valami elkezdődött. Igen, talán ez volt a kezdet… Nem a tánc: a zene. És hogy mégsem karmester lettem – azt a Jóisten akarta így.

De nagyon így akarta, mert Győrbe vezette az utad, ahol a balett „fenegyereke”, Markó Iván éppen a frissen alapított Győri Balett körül bábáskodott, és odahívta Ludmilla Cserkeszovát is. Te pedig bekerültél abba a bizonyos első évfolyamba… Milyen volt Markó Iván keze alatt felnőni? Nagy művész, de sokan igen nehéz embernek tartják.

Amit és ahogyan tanított, az maga volt a művészet esszenciája. Mintha ma is hallanám: „A lelkedet akarom látni a színpadon!” Cserkaszovától a technikai alapokat kaptam, a lelkieket pedig Markó Ivántól. Kevesen, érdemtelenül kevesen méltatják őt, talán azért, mert sokan nehéz embernek tartják. De egy ilyen nagy művészt nem lehet hétköznapi mércével mérni. Amikor a tehetség és a lélek találkozik, és a kettő együtt lélegzik, együtt hiteles… akkor megtörténik a csoda. Markónál megtörtént.

Átlag halandó a balerinapályát éppoly kegyetlennek képzeli, mint egy élsportolóét. Ezt a képet erősítik meg a témával foglalkozó filmek is, például a Fekete hattyú. Te hogyan látod ezt?

Először is azt, hogy hiteles film – aminek köze lenne a valósághoz – nem született még a témában. Talán portréfilm igen, de az más. Az realizmus. Minden más fikció, a Fekete hattyú is. Kezdjük rögtön azzal, hogy nálunk, Közép-Európában és tőlünk keletre, valamint tőlünk nyugatra egészen más a szemléletmód. Amerikában csak néhány hónapra, egy rövid szezonra szerződnek a balerinák – ha lejárt a pár hónap, és nincs újabb lehetőség, mehetnek a Mekibe dolgozni. Nálunk vagy Oroszországban hosszú távú szerződést szokás kötni, így azt érezheted, hogy otthon vagy, biztonságban. Nekem az Operaház az otthonom. Éppen úgy, ahogy gyerekkoromban a Győri Balett volt.

Szó sem volt testi-lelki megnyomorításról, kiszipolyozásról?

Önszántamból döntöttem úgy, hogy mindent megteszek azért, hogy a maximumot nyújthassam a színpadon. Ebben támogattak a mestereim, erről szólt a győri műhely. Talán Maurice Béjart lausanne-i iskolájához tudnám hasonlítani. Közel kerülhettünk a műhöz: gyerekként ott üldögéltünk a rudak alatt, és néztük, ahogy készül, alakul a koreográfia, ami szinte a szemünk előtt született meg. Akkoriban mindenki fegyelmezett volt, mi, gyerekek is. Nem kellett örökké ránk szólni, hogy: „Ülj vissza, ki ne menj, maradj nyugton!” Ott voltunk, és minden idegszálunkkal figyeltünk, mert a tűz közelében akartunk lenni.

Elolvasnád a teljes interjút? Akkor szerezd be az Éva magazin aktuális számát!

A cikk folytatásáért, a csonka kezű leány történetéért, a nőiség fejlődésének korszakaiért szerezd be a legújabb Éva magazint, majd fizess elő rá, hogy a következő már a postaládádba érkezzen!