Tudom, hogy a megvetés fog utolérni azzal, hogy ezt most leírom. De azt hiszem nem csak én vagyok az egyetlen nő a világon, aki elhagyta a férjét és a gyerekét, mert fojtogatónak érezte a családos életet. Vállalom és leírom, hogy én miért hagytam a- most már- volt férjemre a másfél éves gyerekem, miért éreztem úgy, hogy ez jobb lesz mindhármunknak.

Kezdem ott, hogy nekem milyen gyerekkorom volt. Két fiú után születtem meg. Lányként nem sok örömöm volt az életben, anyám nem is nagyon tudott velem mit kezdeni, valahogy a mi családunkban a fiúknak állt a világ. Bármit csináltak a tesóim, az rendjén volt. Ha én próbáltam felmutatni valamit, nem volt üdvrivalgás. Mivel a nagyanyámmal együtt éltünk, így anyám sokszor lepasszolt neki.

A sivár gyerekkor után- amit akkor nem éreztem sivárnak, csak elfogadtam olyannak, amilyen- tiniként egy vidámabb korszak kezdődött: lettek jó barátaim, akik örömöt hoztak a középiskolai éveimbe. 21 éves voltam, amikor egy ismerősön keresztül megismertem a későbbi férjemet. Nem voltam hozzászokva semmilyen bensőséges viszonyhoz, így az ő lehengerlő stílusa nagyon megfogott. Figyelmet kaptam tőle, azt mondta költözzek vele külföldre, mert ott munkát kapott és higgyem el, ott jobb élet várna rám is. Nem éltem soha más országban, de mivel itthon hiába, hogy a szüleim éltek még és ott voltak a bátyáim is, nem volt semmi, ami itthon tartott volna. Az idegen és az ismeretlen ellenére kiköltöztünk, mint már házaspár.

Az első időben jó volt, hogy nem volt semmi dolgom, gyerekként megszoktam, hogy gyakran egyedül vagyok. Ám ebben a magányban azt is megtanultam, hogy hogyan találjam fel magam. Munkát kaptam egy virágboltban, de sokat nem tudtam dolgozni, mert úton volt már a fiúnk. Békés várandóságom volt, könnyű szüléssel. Nem számoltam viszont azzal, hogy hogyan fogok anyaként működni.

Tudtam, hogy ezt nem szeretném megismételni. Nem szeretnék olyan anya lenni, aki nem törődik a gyerekével. Ezért mindent megtettem, hogy valamilyen legyek. Olyan akarással dolgoztam azon, hogy anya legyek, hogy abba minden nap belehaltam. 4 hónap után sem értettem, miért sír a gyerekem, mi jó neki. Nem éreztem semmit, amikor szoptattam, csak etettem. Mint egy gép igyekeztem ellátni a feladatom, mint anya. Hónapról hónapra csak azt éreztem, hogy nem tudok ennek a munkának -amit anyaságnak hívunk-megfelelni. Azt éreztem, hogy képtelen vagyok megadni ennek a gyereknek azt a szeretetet, amit egy anya megtud adni.

A fordulópont akkor jött el, amikor az fiatalabbik bátyám esküvői meghívóját megkaptuk. Tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor változtatni tudok a helyzetemen. A férjem és a fiam, aki akkor már 15 hónapos volt, nem jöttek. Én viszont vissza hozzájuk, már nem mentem.

Majd meg őrültem az érzéstől, hogy vagyok képes ilyet tenni, de visszamenni sem tudtam. Azt az életet, amiben egy kisgyerek mellé vagyok kötve, akit nem is ismerek ki, mert nem tudom, hogyan kell anyának éreznem magam, nem tudtam vállalni. A férjem nem értette mi bajom. Elmondta, hogy hiányzok nekik és menjek vissza, de képtelen voltam.

Jártam pszichológushoz is. Nem volt szülés utáni depresszióm. Egyszerűen nem voltam, nem vagyok képes az anya szerepet betölteni. Évekig vívódtam, mi lett volna jobb, ha maradok úgy a gyerek mellett, hogy csak mint egy fizikai test vagyok mellette vagy az volt netán a jobb döntés, hogy elhagytam őket.

De azt meg kell érteni, hogy amint elszakadtam a férjemtől és a fiamtól, úgy éreztem újra kapok levegőt. Az összes marcangoló érzés mellett azt hiszem, így lett újra életterem.

A fiamat egy évben háromszor látom, már 12 éves. Ha együtt vagyunk 100%-ig vele vagyok. A döntésem mögötti nehézség, azt hiszem csak most jön majd, hogy már egyre többet és bátrabban fog kérdezni a tinédzserkor lendületével. De már készen állok a válaszokra, amennyire készen lehet állni egy ilyenre.

Íme pár híres nő, akik igen fiatalon léptek az anyaság útjára: