2005 tavaszán konferenciára utaztam Barcelonába. A fogadáson találkoztam egy helyes svájci német fiúval. Flörtöltünk, beszélgettünk, ám én akkor jöttem ki egy hosszabb kapcsolatból, nem vettem komolyan az egészet. Egy évvel később Varsóban rendezték meg ugyanazt a konferenciát, ahol megint találkoztunk, és pillanatok alatt fellángolt a szerelem. Egy héttel később vendégségbe hívott Zürichbe, és néhány nap alatt kiderült, hogy egymásnak rendelt bennünket a sors. Fél év után kiköltöztem hozzá, született két gyerekünk, és azóta is ott élek.

A kezdet nehéz

Itthon a szállodaiparban sikeres karriert építettem ki magamnak, ott azonban minden elölről kellett kezdeni. Kényelmes, megbecsült munkakör helyett felszolgáltam egy szállodában, ahol nagyon rossz volt a hangulat. A főnököm utálta a beosztottjait – nem derült ki, hogy amiatt-e, mert nem beszéltük jól a nyelvet, vagy eleve gyűlölte az embereket. Rengeteg volt a munka, gyakran pisilni sem engedtek ki, megaláztak, leordították a fejemet. Magyarországon csak szólnom kellett, hogy kényelmetlen a ruhám, és azonnal kicserélték. Itt hiába mondtam el, hogy túl szűk rám a szoknya és nem kapok benne levegőt, bólogattak, de nem csináltak semmit. Amikor még nem beszéltem jól a németet, és megkértem az egyik nercbundás vendéget, hogy legyen szíves, ismételje meg lassabban a kérését, ő gúnyos megjegyzéseket szórt rám jó hangosan, hogy mindenki hallja: miért kell neki elviselnie a saját országában, hogy nem értik meg? Tessék azonnal megtanulni a helyi nyelvet, ha valaki itt akar letelepedni! Úgy éreztem magam, mint egy börtönben, de tudtam, hogy csak így kaphatom meg a tartózkodási engedélyt. Szóval kibírtam néhány hónapig, de ez az időszak testileg és szellemileg is megviselt.

A nyelviskolát viszont nagyon szerettem. Jófejek voltak a tanárok, az osztálytársak, sok közép-európai emberrel tanultam együtt. Miután megszereztem a C2-es nyelvvizsgát, ironikus módon egy multicégnél kaptam munkát, ahol kizárólag angolul beszéltek. Kemény évek voltak, olyan környezetben kellett helyt állni, ahol sok különböző nemzetiség dolgozott együtt, hatalmas volt a tempó, anyanyelvi szinten kellett angolul kommunikálni. Az elején napi 12 órákat dolgoztam, hogy felhozzam a tudásomat.

Nincs kolbászból a kerítés

Sokan elmondják, hogy Zürich nem képezi le az egész országot, a lakosság jóval nyitottabb az átlagosnál, hiszen minden harmadik embernek két útlevele van. Imádom, hogy kényelmes, biztonságos és nemzetközi hely, ugyanakkor természetesen tapasztalok visszásságokat. Az emberek udvariasak és közönyösek egyszerre: demokratikusan gondolkoznak, szeretik az állatokat és ügyelnek a környezetükre, ugyanakkor ellentmondást nem tűrően is képesek viselkedni, nehezen tolerálják, ha nem követed a szabályaikat, és szívesen fordulnak a személyes kontakt helyett intézményekhez.

Az egyik első emlékem, amikor a férjemmel autózgatunk, és látom, hogy a mögötte jövő azonnal beengedi a sávjába. Adrian nemhogy nem villogott rá köszönetképp, de még csak nem is intett. Teljesen elképedtem: ilyen bunkó lenne a férjem, hogy meg se köszöni, ha beengedik? A negyedik-ötödik alkalommal jöttem rá, hogy ez itt teljességgel természetes. Ugyanez igaz az átkelésre: ha átmész a zebrán, az autósok harminc méterre tőled lassítani kezdenek, nehogy azt hidd, hogy meg akarnak akadályozni a gyaloglásban, és egyáltalán nem várják el, hogy köszöngess nekik ezért. Egy svájci azt sem tartja illendőnek, hogy megkérdezze, honnan jöttél. Helyette így fogalmaz: milyen nyelven beszélsz még?

A nálunk olyannyira kedvelt „jobbos vagy balos” tagolódásnak semmi értelme. Adrian egyszerűen nem értette, mit akarok folyton azzal, hogy ő most jobbos vagy balos szavazó-e. Azt hittem, egyszerűen nem érdekli a politika, amíg rá nem jöttem, hogy Svájcban a fékek és ellensúlyok kiválóan működnek, és összekeverednek a különböző ideológiai elemek.

Kellemetlen emlékeim fűződnek a sporthoz. Otthon gyeplabdáztam, gondoltam, Zürichben is csatlakozom egy csapathoz. Az oszlopos tagok azonban – ahogy én hívtam őket – egyáltalán nem voltak befogadóak, a „megszoksz vagy megszöksz” elvét követték, és talán az is zavarta őket, hogy nem tudok tökéletesen németül. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor kiutálták az angol edzőt, aki kedves, barátságos ember volt, és jól vezette az edzéseket. Inkább távoztam.

Feltűnő az emberek közönyössége a járműveken. Ez persze más országokban is hasonló, de míg Magyarországon gyakran adják át a helyet a villamoson az idősebbeknek és a terhes nőknek, ez Zürichben egyáltalán nem divat. Ugyanakkor rajongásig szeretik az állatokat: a társas lénynek tartott nyuszit például csak kettesével lehet vásárolni, és amikor egyszer egy kacsa nekirepült a villamosüvegnek, az emberek azonnal állatmentőt hívtak. A kutyásoknak kötelező kedvencükkel kutyaiskolába járniuk, sőt, az állatpszichológus sem luxus, az egyik barátnőm például most vitte a kutyáját terápiába.

A szemétgyűjtésre valóban extraháklisak. Elvárják, hogy abban a pillanatban tisztában legyél a szabályaikkal, ahogy a lábadat az országba tetted, és képesek emiatt valamilyen intézményt is rád küldeni. Az egyik külföldi kollégám rossz kukába dobta a szemetet, a szomszédja pedig ahelyett, hogy személyesen segített volna, bejelentette az esetet. Egy hivatalos személy magyarázta el a szabályokat telefonon, de bírságot szerencsére nem szabott ki.

A svájciak nem a rugalmasságukról híresek. Ha találkozni szeretnél velük, hónapokkal előre szólnod kell, mert gondosan betáblázzák az idejüket, és azt sem szeretik, ha nem tartod magad az előre megbeszélt tervhez. Mi, magyarok jóval spontánabbak vagyunk. Az is igaz, hogy Zürich nem Berlin, de nem is Budapest. Aki szeret féktelenül bulizni, aki szereti a forrongást, a kiszámíthatatlanságot, az gyakran unatkozik itt, mert túl tüchtig, túl kényelmes, túl nyugis a számára. Tulajdonképpen az egész város egy nagy sétálóutca, nincs metró, ritkán van igazi tömeg, minden sarkon ingyenes vécé áll, ahol még az injekciós tű is kidobható. A kényelemért cserébe iszonyúan drága minden, egy átlagos közép-európai turista egyedül a közértben vehet magának enni-inni viszonylag olcsón, mert még az utcai bódéban vásárolt kolbász is megterheli a költségvetését.

Érdekes jelenség, hogy gyakran látok kórosan magában motyogó, mentálisan betegnek tűnő embert az utcán – nem tudom, ennek mi az oka, mindenesetre elgondolkodtató -, és nagyon sok az egyedül is boldoguló kerekesszékes. A szociális háló erős, a bőséges munkanélküli segély másfél-2 évig jár, van tehát idő állást keresni. Ritka, ha bemész egy egészségügyi intézménybe, és valaki nem kedves veled. Nekem sikerült belefutnom a ritkába, az egyik orvos például folyamatosan telefonálgatott, amíg vizsgálaton voltam nála, s bár mindent előírásszerűen elvégzett, rám sem nézett közben.

Gyerekekkel

Az egészségügyi rendszer remek, odafigyelnek a terhes nőkre (a tömegközlekedést kivéve), szülni pedig olyan volt, mint nyaralni egy fullpanziós szállodában. Zürich családi szempontból is kétarcú város: egyfelől gyerekbarát hely, de az tény, hogy a munkaerőpiacon százszor többet érsz, ha még nem szültél.

A „tagesmutter”-rendszerben a vigyázó a saját otthonában vár 4-5 apróságot, akik nála töltik az egész napot, amíg a szülők értük nem mennek. A gyerekek egész kicsi kortól egyedül mennek oviba, suliba: egy rendőr felkészíti őket az önállóságra, a szülőkkel begyakorolják a rítust, aztán mehetnek, amikor készen állnak. Mindennapos, rendkívül aranyos látvány a kora reggel láthatósági mellényben sétáló kicsik kavalkádja. A fiam 7 éves, és – valószínűleg a rendszernek köszönhetően - már most cikinek tartja, ha iskolába kísérem. Ha mégis így történik, megkér, hogy álljak tőle minél távolabb, és lehetőleg ne köszönjek el, pláne puszit ne adjak, amikor otthagyom.

A szülési szabadság mindössze 14 hét. Én több időt szerettem volna otthon tölteni, ezért felmondtam, és amikor később vissza akartam kapaszkodni a munka világába, nagyon nehéz volt. Már az interjúk alatt láttam, hogy a rugalmasság hiánya mekkora hátrányt jelent egy ilyen nagy munkaerőanyaggal telített piacon. Hatalmas a konkurencia, sokan azonnal rábólintanak a „reggel 7-től este 7-ig”-modellre, és ha te a gyerekeiddel is együtt akarsz lenni, de dolgozni is szeretnél, nagyon nehéz dolgod van. Több mint egy évembe és temérdek állásinterjúmba került, mire kaptam egy részmunkaidős állást.

Én és a nagymamájuk, aki gyakran kijön segíteni, csak magyarul beszélünk hozzájuk. Sok honfitársamnál a gyerekek kizárólag németül hajlandóak kommunikálni, van, hogy a szülők meg se tanítják őket az anyanyelvre. Nálunk ez egészen másképp van. Évente legalább négyszer hazautazunk, a nyári szünet Balcsi nélkül el sem képzelhető. Ugyanakkor a nyelvtudás hiánya komoly hátrányt is jelenthet: a bevándorló gyerekek sokszor nem tudják követni a tananyagot, és emiatt előfordul, hogy évet kell ismételniük.

Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki igazán jól érezze magát itt, elengedhetetlen a megértő társ. Én szerencsés vagyok, mert a férjem a kezdetektől odafigyelt arra, hogy a beilleszkedésem minél zökkenőmentesebb legyen. Minden tiszteletem azoké, akik egyedül is nekivágnak, mert önállóan boldogulni egy ismeretlen terepen nagyon nehéz lehet.