"Ez az, csináljuk! – kiáltott fel. Egy esküvői jelenet ment éppen a tévében, láttam, hogy azt nézte, a de azért visszakérdeztem, hogy mégis mire gondol? Mi az, mit csináljunk?" – kezd bele a történetükbe Lisa.

Persze ez nem volt akadály, újra kimondtuk a boldogító igent; ráadásul "stílusosan" Nat King Cole Unforgettable című nótája volt a bevonulási zenénk. Szem nem maradt szárazon, mondanom sem kell. Az én drága férjem most is engem választott; nekem nem is kell ennél több" – meséli életük második nagy napjáról Linda.

"Az egész 2018 áprilisában kezdődött, azóta Peter emlékei az Alzheimer-kór ködébe vesznek. Soha nem felejtem el azt a napot, amikor megkaptuk a hivatalos diagnózist. Hiába mondta ki akkor a neurológus lassan és érthetően, hogy mivel állunk szemben, kezdetben hárítottam. Arról pedig a leghalványabb sejtésem sem volt, hogy a betegség hamarosan milyen szinten lesz úrrá az életünkön. Mondjuk nem is tudtam túl sokat magáról az Alzheimer-kórról, azt leszámítva, hogy általában úgy 80 éves kor körül szokott jelentkezni.

Ma már viszont teljesen máshogy élünk; ápolom, gondozom, felmondtam emiatt a munkahelyemen is. Csináltam egy Facebook oldalt is Oh hello Alzheimer’s néven, ahol dokumentálom a mindennapjainkat. Csakis azért, hátha ezzel másnak is segítek. Őszintén beszélek a nehézségeinkről, szeretném az emberek figyelmét felhívni arra, hogy ez a betegség akármelyikünket utolérheti, akár már az ötvenes éveinkben, ahogyan az Peterrel is történt.

A legeslegjobban a komoly beszélgetéseink hiányoznak. De ezzel együtt én vagyok a legszerencsésebb nő a földön, hogy Peter annak idején és most is, újra engem választott élete párjának. A szívem szakadt meg, amikor most tavasszal, az oltár előtt odahajolt hozzám, és a fülembe súgva megköszönte, hogy vele maradtam" – zárja a megható történetet Linda.

25 nap alatt szervezte meg az esküvőjét, hogy Alzheimer-kórban szenvedő édesanyja is láthassa őt az oltárnál