Milyenek a fiaid? Tudsz mindháromról három szót mondani? Na jó, mondhatsz három mondatot is.

Ajjaj, ez nehéz, mert bármit mondasz a gyerekedről, vagy hülyének néz, vagy megsértődik. De azt megkockáztatom, hogy elképesztő normálisak, és ami nekem külön nagy öröm, hogy a világképükben benne van mindaz, ami nekem fontos. Nyitottak és elfogadók egész pici koruk óta.

A gyakorlatban is? Mert ebben a fehér és vallástalan keresztény országban igazi mássággal találkozni nem is olyan könnyű. Márpedig abból derül ki, hogy az elméletben magunkévá tett nyitottság és elfogadás valóban működik-e.

Ez egy bonyolult ügy, mert én nagy híve vagyok annak, hogy sokszínűséggel legyenek körülvéve és mindenféle embereket ismerjenek meg. Ehhez képest ma olyan az oktatás Magyarországon, hogy nem árt átgondolni, melyik iskolába add a gyereked. Tudom, hogy ez ellentmond egymásnak, de sajnos az oktatást nem tudom megreformálni.

Ezek szerint alternatív iskolákba járnak.

Ahol végső soron mégiscsak kizárólag olyanokkal találkoznak, mint ők. Cserébe viszont ezek az iskolák nagyon sokat tesznek az elfogadásért, és nem csak elméletben. Például jártak hajléktalanokkal sakkozni, meg faluhetekre. Nagyon érdekes jelenet volt, amikor megérkezett a busz Pestről és a két csapat elkezdte méregetni egymást. A pesti gyerekek nézték, hogy hú, most mi lesz, mert ezek a falusiak olyan nagy vagányok, állnak a suli előtt és cigiznek, a falusi gyerekek meg nézték, hogy na, megjöttek a kis pubik Pestről. Ez a gyanakvás tartott vagy 10 percig, aztán elkezdtek beszélgetni filmekről, miegyébről, és rögtön elfelejtették a különbségeket. Én tiszta szívemből utáltam az iskoláimat, ezért fontosnak éreztem, hogy ők olyan helyekre járjanak, ahol nem azt tanulják meg, hogyan kell egy olyan dologban részt venni meg túlélni minden nap, amit utálsz. Olyan sokszor eszembe jut, amikor az iskolában mondták nekünk, hogy nem azért vagy itt, hogy jól érezd magad. Tényleg? Akkor mi másért? Nem hiszek ebben, hogy szarul kell érezned magad és alkalmazkodnod kell egész életedben, az iskolában, a munkahelyeden, a közösségedben. Szerintem mindent csak szeretetből érdemes csinálni.

Eközben viszont egyre-másra jönnek ki a felmérések, cikkek arról, hogy milyen elszálltak a mai fiatalok vágyai és elképzelései a saját jövőjükről. Nálatok hogy van ez?

A fiaim nagyon visszafogottak és sokkal tudatosabbak többek között a felesleges fogyasztással kapcsolatban, mint én. A legnagyobb például kifejtette a Black Friday kapcsán, hogy az mekkora egy átverés, és kicsit hülyének is néz, amikor bedőlök annak, hogy valami le van értékelve. Egy másik fontos terület az önérvényesítés kérdése. A fiaim kis koruktól azt látták, hogy én mindig hangot adok annak, ha sérelem ér, vagy igazságtalanságot látok, így számukra is természetes lett, hogy igenis szót emelhetsz dolgok ellen, akkor is, ha mással történik. Jó, ha egy gyerek látja, hogy van jogod egy helyzetbe belelépni és elmondani a véleményedet. Mert egy gyereknek a sok egyéb dolog mellett meg kell tanulnia azt is, hogy igenis lehet érvényesíteni az érdekeit. És ez még nem jelenti azt, hogy pimasz, neveletlen, vagy rossz kölyök lenne, mert azt én magam se állhatom. Legyen udvarias, tisztelettudó, de az a fajta tekintélyelvűség, hogy valakinek csak azért van igaza, mert idősebb, a mai világban, amikor a tudományos és technológiai fejlődés mellett már nekünk, felnőtteknek kell tíz körömmel kapaszkodnunk, hogy megértsük a világot, végképp elavult hozzáállás. Egy tanártól hallottam egyszer, hogy ha azt várjuk el a gyerekeinktől, hogy tiszteletben tartsák a mi világunkat, nekünk is tiszteletben kell tartanunk az övékét. Ez csak kölcsönösségi alapon tud működni. De ehhez az is kell, hogy az oktatás ne azt jelentse, hogy a tanár bejön, és azt mondja, hogy kuss, fiam, te hülye vagy, ronda vagy, szeplős vagy. Hányszor előfordul, hogy a tanár az osztállyal közösen röhög valakin! Aztán meg csodálkozunk, ha eltanulják, hogy ér másokat megalázni. Fontosnak tartottam megtanítani őket arra, hogy mindenkinek pont ugyanannyi joga van, mint nekik, ugyanazt érzik, amit ők.

A határaim bátor védelmének kérdése van talán a #metoo botrány mélyén is. Miközben mi magunk milliószor nem emelünk szót, ha megaláznak, vagy kihasználnak bennünket, most tömegek kérik számon az abúzált nőkön, hogy miért nem léptek ki a helyzetből, és sugallják, hogy csak azt lehet szexuálisan zaklatni, aki azt hagyja.

Számomra a #metoo kampány arról is szól, hogy ha nem tanítunk meg egy gyereket arra, hogy mondhat nemet egy felnőttnek és nem feltétlenül kell mindent megtennie, amit egy felnőtt mond, azzal kiszolgáltatottá tesszük. Ha úgy neveled a gyerekedet, hogy egy felnőttnek mindig igaza van és neked mindent meg kell csinálnod, amit egy felnőtt mond, akkor tulajdonképpen kiszolgáltatod a saját gyerekedet. Valahogy meg kell tanítanunk nekik, hogy van egy határ és azt senki nem lépheti át. Mint ahogy ők sem tehetnek olyat a másikkal, ami sértő, bántó lehet. Ez egy nagyon vékony mezsgye, de akkor is meg kell próbálnunk efelé terelni őket.

A fiaid mit szólnak a #metoo kampányhoz?

Megdöbbentette őket, mert nem is értik, hogyan lehetne egy férfinak joga egy nővel bármit megtenni, és nagyon elítélik azt a férfit, aki bármilyen szinten visszaél a hatalmával. A középső fiamnak van már egy szerelme, és egészen elképesztő, hogy mennyire harmonikusan és egyenjogúan vesznek részt a kapcsolatban. Nekik már nem kérdés, hogy férfi és nő egyenrangú. De ehhez talán az is kell, hogy ebben nőttek fel. Mert mondhatsz bármit a gyereknek, ha a fiaim azt látnák, hogy apa mond meg mindent, viszont otthon semmit se csinál, mert szerinte vannak „férfi” meg „női” feladatok, akkor azt fogják eltanulni. Nekem elváltak a szüleim, anyu egyedül nevelt fel minket, amit én nagyon pozitív dologként éltem meg. Mert azt láttam, hogy egy nő tud egyedül is erős lenni, és tulajdonképpen mindent megoldani egyedül. Így aztán nagyon kevés sztereotípiát vittem a házasságomba. Nem feltételeztem eredendően, hogyan kéne működnie egy házasságnak, hanem abból indultam ki, hogy van egy nő, aki csinálja az életét, és optimális esetben megtalálja azt a férfit, akivel közösen tudja csinálni.

De azzal a mennyiségű munkával meg pörgéssel, amit Tilla belepasszíroz 24 órába, hogyan tud egyáltalán jelen lenni otthon?

Tudom, hogy hihetetlen, mert tényleg elképesztően tud pörögni, de valahogy ebben az őrületben mégis mindig csinál nekünk helyet. Bár nagyon elvan a saját világában, ha kizökkented a saját sztorijából azzal, hogy figyelj, most szükségem van rád, akkor iszonyatosan készséges. Amikor például otthon voltam a két kicsivel, nem volt neki kérdés, hogy amikor hazajött a munkából, akkor ne az legyen, hogy bocs, én egész nap dolgoztam, hagyjatok békén, hanem hogy azt mondta, hogy figyelj, most menj el nyugodtan, és csinálj valamit, ami feltölt. Mert pontosan tudja, hogy nincs agyelszívóbb, mint hónapokon át otthon ülni kicsi gyerekekkel. Ahhoz képest a munka felüdülés tud lenni, hogy beszélgethetsz felnőtt emberekkel, vagy ha éppen nem akarsz, nem beszélgetsz. A kisgyerekekkel ezt nem teheted meg, ott 24 órában figyelni kell rájuk. De tudod, mi az érdekes? Hogy, bár Tilla közel és távol az egyik legjobb fej férj, még így is, még én is hajlamos voltam régebben azt mondani, hogy milyen rendes, mennyit segít. Elképesztő, hogy ez mennyire belénk van kódolva. Ennek olyan rendes férje van, annyit segít! Évek teltek el, mire rájöttem, hogy mi az, hogy segít? Nem minden közös? A gyerekeink, a szennyes, a hűtő, a bevásárlás? Persze, vannak feladatok, amik az egyiknek könnyebben mennek, meg nem kell belefeszülni a kicentizésbe se. De az azért nagyon fontos egy házasságban, hogy egyik fél se kimenekülni akarjon a feladatokból.

Beszéljünk kicsit a te életedről is. Mert Tilláéból elég sokat látunk, a tiedből viszont keveset.

A Klubrádióban dolgozom, reggeli adást szerkesztek, amit imádok. Én nagyon szeretek politizálni, de sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy baráti társaságban elkezdtem politizálni, és kényelmetlenné vált a beszélgetés, mert nem mindenkit érdekel ugyanúgy, mint engem, és ettől úgy elhervadtam. A Klubrádióban viszont a mai napig szeretem, hogy egy csomó okos ember között beszélgethetek álló nap. De mi Tillával is egész nap beszélgetünk.

Akkor heti 4 napot vagy anya, egyet szerkesztő?

Nézd, az én generációmban a nőknél az volt a természetes, hogy visszamegyünk dolgozni, mert az ciki, ha téged kielégít, hogy csak otthon legyél. Nem ment egyszerűen, de nagyon jó érzés volt, amikor ki tudtam mondani, hogy márpedig engem igenis kielégít. Imádok anya lenni, és ettől nem fogom se szégyellni, se kevesebbnek érezni magam. Én a gyerekek előtt tévés adásrendezőként dolgoztam, és azt is imádtam. Teljes erőbedobással csináltam a dolgomat, és azt gondoltam, hogy ez az életem. De ez megváltozott, és már nem érzem, hogy bármiből kimaradnék amiatt, hogy nem dolgozom annyit. És ez egy hihetetlenül felszabadító érzés volt. De ehhez Tilla is kellett, aki sose sugallta, hogy „izgalmasabbnak” kéne lennem. Neki mindig elég voltam önmagamban.

Akkor talán ezért van, hogy ennyire nem zavar, hogy Tilla a rivaldafényben él, ahol nyilván napi száz nő ácsingózik rá? Sose aggaszt, hogy jön valaki, akinek rövidebb a szoknyája, nagyobb a melle, feszesebb a bőre?

Mindig mindenkinél van szebb, fiatalabb, meg csinosabb. És voltak nekem is olyan kapcsolataim, ahol nem voltam így jó a másiknak. És talán szerencse is, hogy megtalálod-e azt, akinek úgy vagy jó, ahogy vagy, és fordítva is. Talán bénán hangzik, de mi a mai napig megbeszéljük, hogy mennyire jó, hogy mi találkoztunk. És folyamatosan mondja, hogy mennyire szeret, szépnek lát. Nagyon cuki, valamiért irtózatosan büszke rám.

Szívfájdítóan ideális kis családnak tűntök.

Mindenkinek más az ideális, de annak nagyon örülök, hogy a gyerekeinkkel részt veszünk egymás életében. Nem tudom eldönteni, hogy mi csináltunk valamit jól, vagy pedig egyszerűen ilyennek születtek. Ez persze nem azt jelenti, hogy nálunk nincs veszekedés, mert simán ordibálunk egymással és tudnak ők is olyanokat mondani, amitől fennakadnak a szemeim és csak annyit tudok kinyögni, hogy ha egyszer így beszéltem volna anyámmal, az ellenkező irányba forgott volna a föld. De a lényeg az, hogy elfogadják az életünket és szívesen részt vesznek benne. Szívesen nyaralnak velünk, szívesen elmesélik nekünk a dolgaikat, ezek számítanak csak. Persze lehet azon rugózni, hogy 11-re gyere haza vagy éjfélre, vagy hogy többet kéne tanulni, meg inkább azzal kéne foglalkozni. De alapvetően minden rendben van velük, és erre nagyon fontos emlékezni. Ezzel együtt szeretem mindig tudni, hol vannak. Látod, most is felhívott a középső, hogy most végzett a suliban, és indul haza.

Szerintem ez nem irreális elvárás, vagy túlzott szülői kontroll egy kétmilliós nagyvárosban.

Nem? Akkor jó.