A tanácsadó beszélgetéseken a szülő és a pszichológus közösen elemzik a helyzetet, megoldási lehetőségeket keresnek. Maga a szülőkonzultáció nem minden esetben bizonyul elégségesnek, előfordul, hogy a bonyodalom jellege más megoldást kíván (egyéni szülői terápiát, családterápiát, esetleg mediációt). Egy tényleges eset alábbi részletében egy hosszabb, a konzultáció határait feszegető tanácsadási folyamatot mutatunk be.

Marci az óvodában
A múlt évben Marci kezelhetetlenné vált anyja számára. Állandósultak a konfliktusok: a felkelés, az öltözködés, a reggeli, a vacsora – az együtt töltött idő zűrökkel van tele. Az anya elmondása szerint a gyermek az apának szót fogad, ám ő csak hétvégén tudja kivenni a részét a nevelésből, mert hét közben későn ér haza. Az óvónőknek is az a véleménye, hogy nem a legjobb a kisfiú, „de hát gyerek”. Egyébként Marci jól beilleszkedett a csoportba.
Az elmondottakból úgy tűnik, a kisfiú „rosszasága” – vagy ahogy az anya fogalmaz, „viselkedészavara” – megfelel az ezekre az évekre jellemző dackorszaknak, melyben az óvodások próbálgatják, feszegetik a határokat. Tünde mégis nehezen bír a gyerekkel, és a helyzet a legutóbbi két hétben jelentősen romlott.

Tünde gyerekkora
Tünde házasságon kívül született nagyon fiatal, éppen egyetemre készülődő anyától. A becsvágyó család mindenképpen orvost akart faragni Tünde édesanyjából, így a kislányt a nagymama nevelte. Sokat foglalkozott vele, de nagyon szigorú volt hozzá, és nem engedte a szomszéd gyerekekkel, iskolai barátokkal játszani, sőt később a kamaszkori osztálytársaktól, buliktól is eltiltotta. Tünde mégis hálával gondol a nagymamára, aki felnevelte és annyi jóra tanította. Tünde mindig is jó tanuló, szorgalmas lány volt, soha nem okozott gondot a felnőtteknek, és arra sem emlékszik, hogy valaha feleselt volna a nagymamával. „Nem is lehetett volna” – teszi hozzá. A nagymama arra törekedett, hogy Tünde erkölcsös nevelésével kiköszörülje a csorbát, amely a saját lánya és így a család jó hírnevén esett (a csorba ugyebár maga Tünde).

Irreális elvárások
Az előzményeket azért érdemes részletezni, mert a beszélgetésből kitűnik: Tünde azt várja el kisfiától, amit tőle vártak el annak idején. Nem sok mozgásteret hagy Marcinak, hogy próbálgassa saját akaratát, a vitákban képtelen lazán engedni, pedig az mindkettejüknek megkönnyítené ezt az általában minden családnak nehéz dackorszakot.
Együttléteink egyik célja az, hogy Tünde önmaga ismerje fel a saját neveltetése és a gyereknevelési nehézségei közötti párhuzamot. A beszélgetést úgy irányítom, hogy Tünde feltárja azokat az érzelmeit, amelyek Marci fegyelmezése közben támadnak fel benne. Ő csak annyit várna Marcitól, hogy fogadjon el szó nélkül bizonyos dolgokat, és ne legyen hiszti például abból, hogy vacsorázni kell. Kislány korában neki sem engedték meg, sőt, ő sem engedte meg saját magának, hogy „rossz, engedetlen legyen”, így felnőttként is arra törekszik, hogy minden feladatot tökéletesen megoldjon, a környezetében mindenkinek megfeleljen.

Anyahiány és együttérzés
Tündét ezután már nem kell kérdezni, az első emlékek felidézése után ömlik belőle a szó, a fájdalom, az együttérzés az akkori kislánnyal (a kis Tündével), akinek az anyja nem volt jelen, hogy megvédje a szigorú nagymamától. A fájdalmas élmények megosztása után lassan ismét visszatérnek a nagymamával kapcsolatos pozitív élmények is, hiszen immár megmutatkozott a nagymama jó és rossz oldala is. Tünde belátja: saját korai élményei miatt eddig nem engedte meg magának, hogy együtt érezzen az engedetlen kisfiúval, hiszen akkor a nagymama rossz tulajdonságait is meg kellett volna látnia. Nagyon fájdalmas lett volna, ha „a gyerekét elhagyó egyetemista anyán” kívül még a nagymama is „rossz” lett volna. „Ha már a nagymama sem szeret, akkor ki szeret?” A mostani beszélgetésekben azonban képes kimondani: a korábban idealizált tulajdonságok mellett látja a negatív vonásokat, az őt ért sérelmeket is, de ebből nem következik, hogy a nagymama ne szerette volna őt. Felnőtt fejjel már azzal is tisztában van, egy idős embernek nagyon nehéz lehetett egy kisgyerekkel foglalkozni.
A beszélgetések hatására Tünde egyre többször engedi meg magának, hogy a hisztiző Marcit megsajnálja, kényeztesse. Szűkül azoknak a szabályoknak a köre, amelyeket mindenáron be akar tartatni. Nem gondolja már, hogy a jó anya mereven ragaszkodik az elveihez, már tudja, hogy az még nem következetlenség, ha a nevelési szabályokat rugalmasan kezeli. Közben egyre kevésbé nyomasztják a kisfiúval való konfliktusok (melyek a gyermek életkorából következően megmaradtak). Úgy érzi, már nem szükséges Marcit elhoznia hozzám.

Szerző: Süle Judit
Ez a cikk az Éva magazin 2010. májusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.