Ez a történet még azokból az időkből származik, amikor Klárit beírattuk a kiscsoportba. Az óvó nénik nagyon helyesnek tűntek, fiatalok, szépek voltak. Különösen Böbe néni, aki karcsú, mint a nádszál, a bőre kreol, a szeme mélybarna. És határozott, kedves.

Klári jól érezte magát az oviban, hamar barátnőket szerzett, akikkel királylánynak lehetett öltözni. Az óvó nénikkel is elégedett volt, legalábbis nem mondott rosszat róluk. Nekem csak az volt a furcsa, hogy Böbe néni sose mosolyog. Faarccal fogadja kedves köszönésemet. De csak velem volt ám ilyen: féltékenyen láttam, hogy másokkal vidáman cseveg, teli szájjal nevetgél! Mi lehet a baj? Már félve mentem be, hacsak tehettem, a férjemet küldtem. Éreztem, hogy valami nincs rendben velem.
Aztán egyik reggel kiderült.
– Bori, tudunk beszélni egy kicsit? – kérdezte komolyan.
Szemembe fúrta hegyes barna tekintetét és azt mondta:
– Klárikának nincs huzat a kis takaróján.
– Nincs…?
– Nincs. Csupasz pokróccal alszik.
Mentegetőzésem csak rontott a helyzeten:
– Hát az a baj, hogy minden huzat, ami otthon van, nagy rá…
– Talán nem felnőtt huzattal kellene próbálkozni. Lehet, hogy varrni kéne!
Nem túlzok, de izzadt volt az arca a felindulástól. Én pedig éreztem: igaza van. Hogy lehettem ilyen? Hogy a csöpp takarójára nem varrtam huzatot? Ránéztem Klárira, ahogy ott bent a szőnyegen játszott, a kis árva: nincs huzat a takaróján. Sírtam.

De hazafelé menet összeszedtem magam. Eszembe jutott, hogy végül is mi otthon se szoktunk soha délutáni alváshoz behúzott ágyneműt adni nekik, csak úgy betakarjuk őket a pokróccal és kész! Talán baja lesz tőle? Különben is, mit szól bele ez a Böbe? Jól meg kell neki egyszer mondani! Én, akinek híresen szellemes visszavágásait évek óta emlegetik a gimnáziumban, az egyetemen – én ne tudnék megfelelni ennek a kis óvónőcskének?
De a bátorságom mindig elszállt, amint megláttam Böbe néni katonás alakját, magabiztos mozdulatait. Vittem huzatot a takaróra, mégse javult a helyzet. A földszinten, ahol a fiam csoportja volt, normális, jópofa anyukának éreztem magam, elnevetgéltünk az óvó nénikkel. Ha elfelejtettem valamit, csak tréfásan megfenyegettek a mutatóujjukkal, és el volt intézve a dolog. De mire az első emeletre értem, átváltoztam gonosz, önző, felelőtlen nővé.
És a bűneim egyre súlyosbodtak. Nem hoztam be a tisztasági csomag egyes elemeit, elfelejtettem, hogy mi vagyunk a gyümölcsfelelősök, a virágfelelősök, fél pár papucsot küldtem úszásra, egyszer meg nem vettem észre, hogy meztelenül viszi be a barbibabát. Hibát hibára halmoztam. És veszélyeztettem is Klári életét.
– Tudtál róla, hogy Klárika benti cipőjének a talpa… – mondta, majd a hatás kedvéért levette a polcról a cipőt és elöl megnyitotta az orrát – levált?! Ne haragudj, de ez életveszélyes.
– Levált? Jaj. Hát nem, nem vettük észre. Köszönöm, hogy szólsz. De hát azért csak nem…
– Ma szerda van – folytatta kegyetlenül. – Csütörtökre legyen új cipője, vagy nem tudjuk átvenni reggel Klárikát.

Na jó, most végleg kiderült, hogy alkalmatlan vagyok az anyaságra. Ma szerda van, csütörtökre legyen új cipő… De állj! Álljunk csak meg. Ma nem is szerda van, hanem… kedd! Lázasan elővettem a telefonomat, naptár funkció: bizony, bizony, kedd van! Határtalan izgalom fogott el, forgott velem a világ. Most az egyszer nekem van igazam, ő tévedett. Rohantam vissza az oviba, hogy megmondjam, odakiáltsam, az arcába vágjam: KEDD VAN!
Mire beértem, Böbe néni éppen altatta a gyerekeket, nem tudtam vele beszélni.
– Sürgős? – kérdezte a dajka.
– Iszonyúan – mondtam.
– Akkor esetleg mondja meg nekem, majd átadom.
– Jó. Szóval azt üzenem, hogy… hogy kedd van.
– Csak ennyit?
– Igen. Mert ő szegény, azt hitte, hogy – és itt sajnálkozva felnevettem –, hogy szerda!
– Jó, megmondom.
Ígérte kedvesen, és láttam az arcán, hogy most már ő is tudja: tényleg én vagyok itt a leghülyébb anyuka.

Szöveg:Nényei Borbála, fotó: Éva magazin / Europress, Pinterest