A cél, hogy a sakk kötelező tantárgy legyen az Európai Unió tagállamainak iskolai rendszerében.

A sakk játék, tudomány, sport, a gondolkodás művészete, melynek segítségével játékos keretek között érthetők meg és gyakorolhatók szociális, társadalmi létünk alapnormái. Alogikus gondolkodás mellett értékes tudást ad a szabályok szükségességének belátása, a szabályok megértése, elfogadása és betartása, a fair play és az esélyegyenlőség igénye és értékelése, a siker és kudarc elviselése, a nyertes és vesztes szerep élménye, a rendszer felfedezésének készsége, az algoritmizálás, a modellezés, az analógiák észrevétele.

Anya, sakkozunk?
– Anya, neked mi a sakk? – kérdezi Kornél, a hatéves, aki már nem ül le velem játszani. – Sport, hobbi vagy tudomány?
(Nekem, nyomorult bölcsésznek, aki már a hatéves fiától is kikap? Magasművészet – gondolom magamban, de csak bután visszakérdezek.)
– Miért, neked mi?
– Nekem harc.
Hatéves, fiú és győzni akar. Mindig, mindenben. Fociban, zoknifelhúzásban, nindzsagóban, sarokig elfutásban, úszásban, sorban állásban, zabpehelyevésben. Mindent számon tart, összead, kivon, bekalkulál. Az életkorát, a súlyát,
a magasságát, a gólokat, a dzsungelmánia-kártyákat, a napokat, a perceket. A zsebben hordható sakkautomatát és a műemlék jellegű, kiállítási célból őrzött kincseket nem számítva 11 sakktáblája van használatban (ha karácsonykor szimultánt ad a családnak, pont beterítik az egész nappalit), és egy nagy kupac arany-, ezüst- és bronzéremmel is rendelkezik. A legutóbbi ezüstöt egy országos rapidbajnokságon szerezte a 8 éven aluli fiúk között elért második helyezéssel. Alex megint jobb volt, mint a múltkor is, de egy évvel idősebb, ő már iskolába jár.

– Mit tud Alex, mi az erőssége?
– Van, amikor úgy játszik, mint egy nagymester, mint akinek 2300 pontja van.
– Annyi az Élő-pontja?
– Nem, csak 1590, de úgy játszik, mintha 2300 volna neki.
– Szerinted mitől tud olyan jól sakkozni?
– Mindent látó szemüvege van. Így le szokott lógni az orrán (mutatja), és nem néz el semmit.
– Jó, csak viccelsz.
– Nem, anya, komolyan így van.

Egy mindent látó szemüveggel persze könnyű. Nekünk nincs, mi el-elnézünk egy tisztet, olykor még egy királynőt is. Ha itthon, apa ellen történik az „elnézés”, akkor még borul a tábla, repülnek a figurák, tombol, hisztizik, ha versenyen, akkor már szeme nem rebben, foga összeszorul, könnyét benyeli, agya megfeszül és gondolkodik. Együtt láttuk a filmet (A bajnok, 1993), én is tudom, nincs veszve minden, a főszereplő kisfiú vezérhátrányból is tudott fordítani, és a végén nyert. Akárhányszor nézzük újra, az a fiú a filmben mindig nyer.

– Te miben vagy jó?
– Abban, hogy nem lépek rögtön.

Két éve próbálkozott vele először az apja, aki egykor sikeres ifjúsági sakkversenyző volt. Nem tudja, nem emlékszik, miért hagyta abba, mindegy is, de alig várta, hogy próbát tegyen a gyerekeivel. Csalódott volt, amikor rájött, hogy a kölkeit nem érdeklik a bonyolult lépések, ingerült lett, ha bábozni kezdtek a táblán a figurákkal, és láttam, hogy megijedt, hogy valamit máris elrontott. Néz rám, de én nem szólok, csak nézek vissza azzal a vekerdys arckifejezésemmel, és tudja, hogy mit gondolok: hagyjuk békén a gyerekeket, ne fejlesszük, ne képezzük, csak engedjük meg nekik, hogy játsszanak, azt és amennyit csak akarnak. Persze van egy montessoris énem is, aki azért nem bíz mindent a véletlenre, elöl hagy a szobában egymásra rakós, ügyességi húzogatós, egyensúlyozós és mindenféle okos játékot, hátha spontán leveszi a gyerek, és mégiscsak belemegy – csakis magától – a „fejlesztésbe”. Egy sakktáblát persze nem elég elöl hagyni. Abból csak bábozás lesz. Se úszni, se kottát olvasni nem tanul meg magától egy ötéves. Akkor hogyan tovább, kell-e tovább?

--pagebreak--

Apa a király, Flóra a futó, én a bástya. Anya, te vagy a királynő
A férjem elméleti ember, az a fajta, aki feltétlenül elolvassa az apró betűs részeket is, és a játékot sem veszi tréfára. Amikor összeismerkedtünk, merő kíváncsiságból blackjack könyveket olvasgatott, kiderült, hogy polcnyi szakirodalma van annak a Véletlennek, hogy éppen melyik kártya kerül egy pakli tetejére. Van pókerpolcunk és bridzspolcunk is, és ideje volt, hogy előkerüljenek az édesapjánál őrzött, gyerekkorban ronggyá lapozott sakk-könyvek. És apa elmerült a részletekben. Internetről leszedett módszertani tanulmányokat olvasott éjszakákon át, végigböngészte a vitákat, a különböző iskolákat arról, hogy hány évesen, hogy lehet és érdemes elkezdeni a sakkozást. Tanítóprogramok, mesés, rajzos, interaktív, lépésről lépésre játékszoftverek merültek fel, apa gyűjtögetett, másolt, rendelt, és amikor elég felkészültnek érezte magát, akkor azt mondta, amit Róbert Gida a Nyuszi kuckójába beszorult Micimackónak egy hét koplalás után: „Gyerünk!”

– Szombaton mit csinálunk?
– Anya, sakkverseny, elfelejtetted?
– Múlt héten is volt.
– És jövő héten is lesz.

Kornél 5 és fél évesen kezdett el sakk-klubba járni, és kis idő elteltével apja elvitte egy versenyre. Elverték nagyon. Férjem ismét halálra vált, talán elkapkodta, ez a gyerek, aki mindenben csak első szeret lenni, biztosan nem megy több sakkversenyre. Fél évig nem is ment. Játszottak otthon, gyakoroltak a klubban, elutaztak nyári sakktáborba. Beváltak a számítógépes sakktanító programok, viccesek, rajzosak, háromdések. Mindkét gyerekem élvezte a leckéket, de Flóra lányom csak hobbiból csinálta, Kornélt viszont elkapta a szenvedély. Láttam, meg akar felelni. Apjának és magának. No meg szeretne az elsők között választani a versenyek végén a jutalomjátékok közül. Beszállt a ringbe újra. Nyerni kezdett és megmámorosodott. Hitetlenkedve nézem, amikor egy hatórás verseny után hazaesnek a fiúk, nem kérnek enni, rávetik magukat a sakktáblára, elemzik a játszmalapokat, emlékeznek, visszamondják, újrajátsszák, kijavítják, megnyerik. A fiam fél év alatt feljutott az A-ból a C csoportba, kupák, országos versenyek, dobogó, győzelmek. Megtanult időre játszani, sportszerűnek lenni, bírót hívni, döntetlent ajánlani, és veszíteni. Fele sem tréfa. Kicsit fejben is megy már. Bekebelezte egy egyesület, és csapatversenyeken is nevezik. 6 és fél éves.

– Apa ma bridzsezik?
– Igen, későn jön.
– Huh, akkor ma nem kell sakkozni. Anya, nindzsagózol velem?

Egy szint felett muszáj gyakorolni, ha tovább akar fejlődni. Mindennap sakkozik. Már van, hogy rajtakapom, kötelességet teljesít, amikor a feladványokat oldja. Óvó nénik, nagyszülők, tesó és sokszor én is aggódva figyeljük. Mennyi időt szabad erre szánni? Hol a határ? Baj-e, ha megtanulja, nem adják ingyen? Borotvaagya van, de a győzelemhez tudás és rutin kell. De hisz kicsi még, óvodás. Megsajnálnám, de nem merem, mert látom az örömét, amikor összetalálkozik a hasonszőrű, sakkozó kis okostojásokkal. Egymás szavába vágva, izgatottan, kacagva élvezik az együttléteket. Pszichológusok biztosan kicsit rugóznának az „apa megvalósítja gyermekében saját gyerekkori beteljesületlen álmait” fejezeten, meg nyilván lehetne idecitálni bekezdéseket korai kiégésről, terhelhetőségről, monomániáról meg mindenféle rejtett csapdákról, de én látom a versenyeken, ahogy a fiamat elkapja az „áramlat”. Az a híres Csíkszentmihályi Mihály-féle „flow”, ami állítólag és szemmel is láthatóan a boldogság maga. Amikor van kihívás (megfelelő a képességeidnek), partner, cél, koncentráció és interakció, van izgalom és sikerélmény. Kizökkensz, belefeledkezel, a totális önfeledtség állapotába kerülsz, vagyis élvezed, amit csinálsz. Úszol a boldogságban.
Van-e anya, aki ezt elvenné a gyerekétől?

– Jó voltál ma, gratulálok!
(Kornél hátrafordul, és mint egy westernhős, képzeletbeli pisztolyaival, két kézzel lead egy-egy sorozatot.) – OK, köszi, de jövőre én nyerek!

Szöveg: Pataki Katalin, fotó: Galgóczy Németh Kristóf. Ez a cikk a 2011. év augusztusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.