Szóródás húsz és nyolcvan között
Van, amit az anyatejjel szív magába az ember, de nálunk még annál is korábban eldőlt, hogy a játékok szerelmese leszek. Már javában a mamám hasában voltam, amikor a szüleim még mindig hajnalig tartó – és természetesen vérre menő – kártyacsatákat vívtak a barátokkal – meséli mosolyogva a harmincnyolc éves Csörgő Gábor. – Egyke gyerekként aztán később is nagyon élveztem, hogy nálunk az előre elkészített, boltban vásárolt játékokkal szemben mindig is előnyt élveznek a magunk kitalálta programok. Amikor idősebb lettem, fordult a kocka, én vettem a kezembe a szervezést. Huszonhárom éves korom tájt rendeztük meg az első családi vetélkedőt. A szüleimen kívül beneveztek a nagybátyámék, de még az ő legjobb barátaik is, így a résztvevők életkora (pont úgy, ahogy a társasjátékokon írják) húsz és nyolcvan között szóródott. – A versenynek akkora sikere lett, hogy azóta minden évben hagyományosan meghirdetik.
Az indulók listája közben módosult, hiszen Gábor saját családot alapított. – Azért továbbra is az enyém a leghálásabb és persze a legkevésbé rizikós szerepkör: én vagyok a mókamester játékvezető. Ha lehet, a vetélkedőt összekötjük valamilyen eseménnyel, például farsangkor azzal adjuk meg az alaphangulatot, hogy mindenki jelmezben jön. Húzással döntjük el, hogy a tíz–tizenkét fős társaság hogyan oszoljon két csapatra, és máris indulhat a verseny. Hetekkel előre kitalálom a feladatokat, amik között a műveltségi kérdésektől az ügyességi próbákon át mindenféle akad. A szómagyarázós feladatot közkívánatra sosem lehet kihagyni. Hatalmas marhaságok pattannak ki a társaság fejéből, amikor az idegen szavak szótárából kijelölt kifejezésekre kell szinonimát, magyarázatot írni. Az is a cél, hogy az este akkora nevetésben teljen, amibe belefájdul a hasunk. A vesztes csapatnak nincs kímélet. Mókás volt látni, amikor pár éve az éjszaka közepén lekullogtak az utcára szélvédőmosással pénzt gyűjteni, vagy amikor hetvenöt éves nagybátyám büntetőfeladatként rock and rollt járt a villamosmegállóban.
Az utóbbi évben Csörgőék ideiglenes szünetet rendeltek el. – Tavaly született
a fiam, nem tudtuk volna kire hagyni estére, de hamarosan folytatjuk a hagyományt. Szeretném, ha ő is úgy nőne fel, hogy érzi: a játék megszínesíti a mindennapokat, ráadásul megtanít arra, hogyan nevessünk jóízűen önmagunkon is.

Mi az a hatvan év?
Hatvan év a korkülönbség Dénes Barbara és Mici nagyi között, ami – állítják – mit sem számít. A két „fiatal” rendszeresen jár együtt kiállításra, színházba. Barbara azt mondja, a lényeg, hogy egy hullámhosszon vannak, hogy elfogadják és még mindig jóízűen tudják ugratni egymást a 89 éves nagymamával.
– Kiskorom óta Mici nagyi a bizalmasom, de az is sokat számít, hogy mindketten imádjuk a kulturális rendezvényeket – mesél a jelenleg egy virágdekorációs céget működtető, 28 éves Barbara. – Sokfelé járunk együtt, de a legjobban a kiállítás-megnyitókat szeretjük. Legutóbb a Vasarely-tárlaton Mici majdnem leesett a pincehelyiségbe vezető csigalépcsőn, de letornászta magát. Persze hozzá kell tenni, hogy az én vagány nagymamám egyedül is bárhova elmegy. Így lógott be a múltkor egy színházi előadásra és egy mozifilmre is. Előbbire egyszerűen besétált – mert ugye ki ne hinné el egy öreg néninek, hogy a barátnője már előre bement a terembe a jegyekkel –, utóbbinál pedig, mint kiderült, kemény száz forinttal lefizette Kálmánt, a portást. Többnyire persze marad a hagyományos módszereknél, Mici nem csaló, inkább csalfa típus. Ha együtt megyünk, egy szimplának ígérkező program is jópofára alakul.
Barbara azt meséli, amikor nincs idő és mód a közös csatangolásra, otthon megy a pletyka. – Nincs tabutéma. Férfiak, szerelem, munka, mindent kitárgyalunk. Nagyon jó érzés, hogy mikor eljövök tőle, mindig marad legalább egy olyan gondolat a fejemben, ami hasznos és értékes a saját életem szempontjából. Ez annak köszönhető, hogy a nagymamám modern, rendkívül nyitott ember, csupa-csupa szeretet, és isteni a humora. Szóval a program általában az, hogy én kiöntöm a szívem, ő pedig elmeséli, hogy milyen termékbemutató keretében járt valamelyik vidéki vagy külföldi városban. Pár éve ugyanis ezt találták ki a barátnőivel, mert így tudnak utazni. Ha érdeklődöm a legutóbbi turnéról, csak vigyorogva feláll és keresi a prospektusát. „Jaj, kislányom, 89 éves vagyok, hogy emlékeznék már rá, hogy merre voltunk!” Persze jót nevetünk – mindenre emlékszik. És van egy hagyományunk is. Amikor eljövök, az élményen és a gondolatokon túl mindig ad valami kézzelfoghatót is. Kétéves pletykalapot, valami gyümölcsöt, egy könyvet vagy pár szem teasüteményt, szalvétába csomagolva, celluxszal átragasztva. Mert mégiscsak ő a nagymama és én vagyok az unokája.

Akiket csillag vezérel
A Rieth családot először a televízióban láttam. Összeszokott hármasnak tűntek – József, a nagyapa, Hozé, a papa és Panka, az unoka –, amint éppen egy tudományos verseny útvesztőiben igyekeznek előrébb.
– Nálunk családi örökség a tudományos érdeklődés – kezd mesélni Hozé, aki eredetileg a Zeneakadémián végzett, de programozóként dolgozik. – A kíváncsiságot az édesapám oltotta belém. Gyerekkoromban mindig alkottunk valamit, hol kezdetleges planetáriumot, hol elektronikai kísérletező rendszert. Egyszer még egy elektromos orgonát is építeni kezdtünk, ami a technika akkori állásához és a lehetőségeinkhez képest nagy dolognak számított. A papámtól ered a csillagok iránti vonzalmam is, amit később a középső lányom, Panka örökölt. Vele annak idején bütyköltünk egy távcsövet, és azt használtuk, amíg nem engedhettünk meg magunknak egy igazit. Panka most tizennyolc éves, de már elkötelezett tagja a Magyar Csillagászati Egyesületnek. A családi csapat – az édesapám, Panka lányom és én – gyakran ül össze hármasban egy-egy közös gondolkodásra a bolygók keletkezéséről, az élet fejlődéséről, a világegyetem működéséről.
Riethék azonban nem érték be az otthoni agytágítással, idén tavasszal beneveztek az m1 televízió Delta című műsorának tudományos családi vetélkedőjére. – A feladatok sokszínűségét látva visszarettentünk, de aztán az édesapámban győzött a „csak azért is megcsináljuk” szellem. Végül persze mind a hárman nagyon élveztük a versenyt, különösen a rövidfilmes feladatot, ahol hangalámondást kellett csinálni. Nem is azt volt nehéz kitalálni, hogy mit mondjunk abban a másfél percben, hanem a tömör, mégis pontos fogalmazás adta föl a leckét.
A Rieth család oroszlánként küzdött és végül el is hozta a fődíjat a versenyről. – Még hazafelé a kocsiban is alig mertük elhinni, hogy nyertünk. Egy hatalmas tévét kaptunk, ami a nappalinkban áll. Őszintén szólva elég nyomasztóan hat a kis lakásban, ráadásul az édesapám, aki nem él velünk, csak akkor tudja élvezni a nyereményt, ha átjön hozzánk beszélgetni. Na de akkor is, mi nyertünk!
Még gyorsan megkérdezem, mit jelent a Niscias név, amelyet a Rieth família
a műsorban használt. – Eszperantóul van, annyit tesz: „mi tudjuk”. A családban ennek a nyelvnek is hagyománya van, az édesapám kiskorunkban kizárólag eszperantóul beszélt hozzánk. Mára sajnos már alig értek valamit ebből a szép, spanyolos hangzású nyelvből.

Szerző: Szöllősi-Tóth Eszter, fotó: Batár Zsolt, családi archívum
Megjelent: 2010. január, Psziché rovat. Minden jog fenntartva.