Már gyerekkorban is látszik, hogy a lányok és a fiúk teljesen másképp reagálnak bizonyos dolgokra. Az én példám nyár elejéről való.
Kis vadászkutyánk tette a dolgát, de más állat éppen nem lévén, a házi teknőseinket vadászta le. Ahogy kell, a nyakánál kapta el mindkettőt. Nem élték túl. Megviselt a dolog. Főleg azért, mert nem tudtam, hogyan mondjam el a kölyköknek. Aztán vettem egy újabb teknőst (meg egy kis halat akváriummal), és azzal a sztorival álltam elő, hogy a teknőcök elbarangoltak, most már valahol az erdőben élnek. A lányom azonnal sírni kezdett. A fiam arca szomorú lett, de csak az én érezhető szomorúságom hatására, mert néhány pillanat alatt újra visszatért a szemébe a huncutság fénye. Egyszerűen azonnal tudta, hogy ez az ügy is jól fog megoldódni. Pár perc múlva a lányom is ráérzett erre, de neki előbb kellett egy kis kétségbeesés.
Imádom nézni az arcukat. Imádom figyelni, tanulmányozni őket minden helyzetben. Nincs semmi, ami nagyobb elégedettséggel töltene el, mint ha egész nap velük lehetek.
És ahogy a kölykök, úgy mi, szülők is másképp reagálunk ugyanarra a dologra. Pedig célunk nyilván ugyanaz: hogy minél boldogabb, sikeresebb legyen a csemeténk. Tanulmányozzuk őket és magunkat együtt! Az Éva Kölyök különszáma ebben is próbál segíteni. Remélem, ezzel az olvasmánnyal még ragyogóbb és kellemesebb lesz a nyár.

Pócsik Anita

#kölyök #szerkesztői levél #Pócsik Anita #slágerek