Mi soha nem lettünk egymáséi. A világháló meg én. Tökéletesen megvagyunk egymás nélkül, legalábbis ami a magánéletemet illeti. Nincs az otthonomban semmi, amihez tartozna klaviatúra, cserébe viszont van film, zene és könyv. És ha döntenem kellene, hogy bútor vagy irodalom, akkor az utóbbi mellett voksolnék. A munkám persze más. Ott életképtelen volnék közösségi oldalak nélkül.

Emlékszem, csípős tavaszi reggel volt, nem sokkal a kisfiam ötödik születésnapja után. Az asztalomon kávé és nyitott újságok, a monitoron pedig egy jelölés. A gyerekem csoporttársa barátkozni akar velem. Pazar. Negyvenes éveim elejét taposom, és lesz egy ötéves barátom. Tárcsázom az anyukáját, hogy ez valóban az-e, aminek látszik. Igen, az. A kisfiú megtanulta leütni azt az öt billentyűt, ami a neve, és azóta lelkes rajongó. A minap – meséli az anyuka – az történt, hogy akisfiú nem tudott aludni. Felébredt hajnali négykor, de nem akarta felkelteni a többieket. Kiment a nappaliba, és csendben játszott azon a bizonyos közösségi oldalon, egészen addig, míg fel nem keltek a többiek, hogy bevigyék őt az oviba. Virtuálisan szántott, vetett és aratott. Van bennem némi (irigységgel és ámulattal vegyes) borzongás, miközben hallgatom. Ő a nagyon menő srác az oviban. Bandavezér a fiúk között, rajongás tárgya a lányok között. Azóta különben az én immár hatéves barátom heti rendszerességgel küld nekem ilyen-olyan felkérést, amihez persze én nem értek. Azt is tudom a szüleitől, akikkel még szoktunk a szánkon keresztül kommunikálni: a gyerek már a pókert is olyan szintre fejlesztette, hogy péppé veri a gépet. Én néha félve megkérdezem az enyémet, hogy szeretne-e otthonra bármit, ami billentyűzettel működik, de nemigen tud válaszolni. Hogy is tudna, ha azt látja, hogy az anyukája esténként olvas, és csak a munkahelyemen látott monitor előtt ülni, amikor néha bejött velem, mert kíváncsi volt.

Kinek az élete?
Így érkeztünk el a nagycsoportig. Mintha bezárult volna a kör. Ott tartunk, mint két évvel korábban, csak most nem műanyag kütyüről beszélünk, hanem közösségi oldalakról. Felhív az anyuka, hogy átmehet-e hozzájuk a kisfiam játszani. Hát persze. Este megyek érte. Lágy, aranyszínű, őszi este van. Szép nagy ház a kertvárosban. Arra számítok, hogy már az utca elején hallani fogom, ahogy agyerekek a kertben szaladgálnak a kutyákkal. De túl nagy a csend. Hol vannak? Fent gépeznek. Más anyukákkal, más házakkal, más kertekkel tucatszor megismétlődött ez a történet egy év alatt. A kifejezés is mindig ugyanaz maradt. Gépeznek.
Ha régi közhelyeket akarnék most citálni, akkor azt mondanám, hogy az életben csak a változás állandó. Változik a világ, és nekünk lépést kell tartanunk. Ha nem akarunk lemaradni, vagy ha nem tudatosan választjuk alemaradást. A gyerekem csoporttársai hatévesek, és –akisfiam mellett – az én barátaim is. Egy közösségi oldalon.

Én pedig rettegek, ahogy rettegtem aterhességem alatt, hogy elég jó anya vagyok-e. Hogy maradiak vagyunk-e, amiért magyar népmeséket olvasunk esténként, vagy gyorsan megtanítsam agyerekem gépezni, vagy jusson már el végre a tudatomig, hogy ez nem az én történetem, hanem az övé? Nem az a fontos, hogy jó anya vagyok-e, hanem az, hogy ő boldog gyerek-e, és ha ehhez agépezés kell, akkor úgyis meg fogja tanulni, függetlenül attól, hogy én milyen anya vagyok? Az élet ugyanis dob válaszokat akérdéseinkre – ha hiszünk ebben.

Szerző: Keleti Andrea, fotó: Europress.