Megtörtént eset: pár éve megkért a szomszéd család, hogy hadd jöhessen át hozzánk két kisgyermekük december 24-én röpke 20 percre. Remek, legalább együtt díszítjük a fát, ajánlottam anyukának, mert nálunk a karácsonyfa feldíszítése a fiam születése óta kihagyhatatlan közös tevékenység. Ó, inkább ne, hangzott a válasz, hiszen pont az a lényeg, hogy náluk a Jézuska hoz mindent, a fát is meg az ajándékokat. A kérés jogos, gondoltam, sok helyen így megy ez, a gyerekeket valahova száműzni kell karácsony napján. Itt pedig az apuka erejére is szükség volt, mert a fa behozatala az erkélyről többemberes mulatságnak tűnt.

A mi fánk tehát maradt a padláson, a két kicsi pedig nálunk landolt, igaz, később, mint ahogy megbeszéltük. A menetrend így csúszott, de sebaj, gondoltam, 20 percet kibírunk, s még minden belefér a délutánba a párom esti fellépéséig.

Aztán a 20 percből… összesen majdnem 3 óra lett. Olyanok voltunk, mint egy olasz család: a mindig fülig érő szájú, de most kissé megszeppent kisfiú még csak kúszott-mászott, és állandóan figyelni kellett rá. A cserfes, huncut kislány egyfolytában az én nagyfiamat bosszantotta. Egyke fiamat ez viszont idegesítette, de ő meg folyamatosan a legkisebbet óvta mindentől… én pedig a végére kezdtem megbolondulni.

Közben ment az idő. Nálunk még se karácsonyfa, se vacsi, viszont ketyegett az óra, és a férjemnek közeledett az indulás időpontja. Mit tegyek? Menjek át, jelezzem, hogy nekünk is dolgunk van? A pasim végül, hogy megpróbálja lekötni mindhárom kölök figyelmét, elkezdett nekik gitározni.

Már javában őrlődtem a tanácstalanság miatt, amikor végre megszólalt a csengő… és megjelent apuka! A kezében bébiétellel. Meg kell etetni a kicsit. Nálunk. Először is tehát kanalanként belediktálta az apróságba az ebédet. Aztán sok könyörgéssel rávette a makacs kislányt, hogy menjen el a mosdóba. Végre eljött az indulás pillanata! Hittem én.

Újabb váratlan programpont következett: a kiscipő feladása a járni sem tudó manóra. Miután közös erővel, negyedórás küzdelemmel felhúztuk a legkisebbre a cipőjét, a család elindult. Nem haza: mint kiderült, kocsikázni.

Fellélegeztünk. Hajrá! Ekkor a konyhaasztalra tévedt a tekintetem: nálunk maradt a kissrác evőkanala. Fogtam, felvittem hozzájuk. Az ajtó kitárult… és a legszebb karácsonyi birodalom fogadott, sejtelmes fényekkel, gyönyörűen feldíszített fenyővel és anyukával, aki még csinosítgatott ezt-azt.

Lerohantam a lakásunkba, és levezényeltem életünk leggyorsabb karácsonyát. Amíg én főztem, a többiek a fát díszítették. A kaja persze a legegyszerűbben elkészíthető volt, de még így is belefért az időbe a közös vacsora meg egy kis játék.

Azóta is imádom őket… de ezt a napot nem felejtem el. Olyan volt, mintha egy olasz filmbe csöppentem volna!

Te mit tettél volna a szerző helyében? Írd meg nekünk emailben vagy kommentben.

Galériánkban 8 csodaszép karácsonyfa