Hátrahagyva gyereket, hazát, meg sem álltak Magyarországig. Egészen más körülmények közül jöttek, de céljuk szinte ugyanaz: a pénzzel, amit itt keresnek, segíteni az ottani családot. Mindennap megküzdenek a honvággyal, és a maguk módján még boldogok is igyekeznek lenni átmeneti hazájukban. 


Kínából
A. Ya. apró, dolgos kezű, kortalan nő. Lila garbóban cikázik a pult mögött a kínai büféjében, ahová a találkozót megbeszéltük. Int, hogy várjak, amíg egy úrnak kiméri a kis adag édes-savanyú levest, aztán mellém ül a műanyag asztalhoz. A szeme kíváncsi, az illata csípős, szójaszagú, a keze matat a nejlonabroszon.
– 1996-ban jöttem el Kínából. A férjem akkor már egy éve szakácsként dolgozott Magyarországon. Eleinte vidéken próbálkoztunk, aztán beláttuk, hogy Pesten jobbak a lehetőségek, három éve itt telepedtünk le – kezdi erősen tört magyarsággal 
a 37 éves asszony. A szavak végét bizonytalanul elharapja, közben szabadkozik, majd átmenet nélkül kuncog, mint a gyerek. – Otthon varrónő voltam, majd cipőgyárban dolgoztam, de keveset kerestem, azért is muszáj volt jönni. Akkor, 23 évesen még könnyebb volt a váltás, bár a fiamat szörnyű volt otthagyni.
A. Ya.-nak két fia van: az első csak másfél volt, amikor a nagymama gondjaira bízta. Kínában a generációk többnyire együtt élnek, az idősek vigyáznak a kicsikre, hiszen a fiatalok jobb eséllyel indulnak a munkaerőpiacon. – Az első évben minden keresetemet telefonra költöttem. Akkor még nem volt mobil meg sms, a postára jártam naphosszat és tárcsáztam Kínát 500 forintos percdíjért. Egy évig zokogtam, végül maradtam.

A. Ya. második fia már Magyarországon született, és ez nem véletlen. – A kínai törvények szerint csak egyke mamának és egyke papának lehet két gyermeke, nekem viszont van egy húgom, így otthon nem lett volna szabad újra teherbe esnem, de én mindenképpen akartam testvért a fiamnak. A kisebbik gyerekem négyéves koráig élt itt velünk, de nem volt szerencsénk a dadákkal. Amikor kivittem Kínába a testvéréhez és a nagymamájához, még hónapokig azon rettegett, hogy a bébiszitter elviszi. Jobb ott nekik, én pedig próbálom megszokni, hogy három éve nem láttam a fiaimat.
A. Ya. nem akarja, hogy lefotózzuk. Az egyre növekvő kínai közösség még mindig elég belterjes, ne vegyék a szájukra a magánéletét. – Egyre több ismerősünk jön Magyarországra dolgozni, pedig már Kínában sem rosszak a lehetőségek. A nők éppúgy szabadon dönthetnek az életükről, mint a férfiak, és lassan a fizetések is utolérik az ittenit. Hívtam a húgomat, de ő nem akar jönni. Irodai állása van, a fizetése jobb, mint amit itt kaphatna. Amúgy is rohamos otthon a fejlődés. Amikor legutóbb kint jártam, nem találtam haza. A városunkban eltűnt az utca, helyette hatsávos autóút fut, a kertes házunk helyén pedig egy harmincemeletes épület áll, mi a tizenhetediken kaptunk benne egy lakást.
A. Ya. és a férje hét napot dolgozik egy héten, abból támogatják az otthoniakat. – A gyerekeknek jó dolguk van. Amit tudunk, hazaküldünk, a nagymamának szép nyugdíja van, Kínában pedig még mindig sokkal olcsóbb az élet. Egy itteni buszjegy árából ott öt fordulót lehet tenni – hadarja a végét már állva, mert meglát egy férfit az ajtóban. Ismerősnek járó mosollyal int neki és kérdés nélkül melegíti a csípős szecsuánit. Ásványvizet állít mellé, aztán visszaül az asztalomhoz. Keresztbefont lábbal, előregörnyedve néz a szemembe, keresi az elvesztett fonalat, aztán újat vesz fel. 
– A kínai közösség eléggé összetartó, de így is csak ünnepeken találkozunk, mert mindenki dolgozik. Ez nálunk természetes, hazulról hoztuk. Akkor viszont összeülünk, és jó sok disznóhúst eszünk. A hétköznapok meg olyanok, mint bárkinél. Ha este bezártam a büfét, otthon takarítok, aztán pedig leülök az internet elé. Ez a hobbim. Egy kínai játék a kedvencem, itt nem ismerik. Meg várom, hogy skype-on láthassam a fiaimat.

Erdélyből
Szabó Éva volt már asztalos, varrónő, tíz éve azonban takarítással keresi a kenyerét. Hajnali négykor kel, és pontban éjfélkor fekszik. A köztes időben öt helyen dolgozik. Ötvennégy éves, alacsony, beszéd közben apró szemével hunyorít.
– 2000. október 16-án jöttem el Erdélyből, elsősorban azért, hogy a gyermekeim egyetemi tanulmányait fedezni tudjam. A férjem akkor már évek óta itt dolgozott az eredeti szakmánkban, asztalosként. – Erdélyben az asztalos szakmának körülbelül a felében nők dolgoznak. A gyárak főként az összeszerelő és a színezőrészlegeken alkalmazzák őket. Éva rokonai nem is értették, minek a lányokat taníttatni, egyre azt kérdezték: papnét akar nevelni belőlük, vagy mi?
– A családunkban csupa fizikai dolgozó van, szerettem volna, ha az ő sorsuk jobban alakul. A nőket úgyis másképp kezelik kint. Azt tartják, az asszony kutya kötelessége, hogy a gyerekeket ellássa, a háztartást vigye, meg persze dolgozzon. Segítsége meg alig akad. Nem divat kint, hogy a nagyszülők pesztrálják az unokákat, mindenkinek megvan a maga baja, feladata. Meg a fiatalok egyre inkább húzódnak be a városokba. Van olyan falu, ahol az eredeti kétezer lakosból négyszáz maradt helyben, csupa öreg. – Éva mindig is úgy tervezte, ha lehetőség adódik, már mennek is haza. – Albérletben lakunk, nem akartunk itt lakást venni. Legkésőbb három év múlva úgyis megyünk, a férjem akkor éri el a nyugdíjkorhatárt. Most úgysem tudnánk otthon mit kezdeni, kint csak a nagyurak takaríttatnak, az átlagembernek nincs ilyesmire pénze. Az eredeti szakmánkban sem kapnánk állást, egyrészt a korunk, másrészt az általános gazdasági helyzet miatt, a pénzre meg szükség van. A kisebbik lányom Erdélyben pszichológus, havi negyvenezer forintnak megfelelő összeget keres. A nagyobbik lányom laboráns, de kirakták az állásából. Akkor kitanulta a térképészetet, de a válsággal az a cég is befuccsolt, így most két diplomával munkanélküli. Ráadásul mi gondoskodunk a nagyszülőkről is, akik ketten kapnak havi ötvenötezer forintnyi nyugdíjat. Abból kint éppúgy nem lehet megélni, mint itt, hiszen az árak a magyarországihoz hasonlók. A fiam ugyan jó üzleti érzékkel van megáldva, de most őt is átverték. A jól menő pizzériájából kiforgatta a maffia, így viszont nincs miből fenntartania a másik vállalkozását. Utóbbit lakásgaranciával indította, most a lakás is elúszott, amiben régen mi laktunk. Éppen holnap árverezik. Nehéz időket él a családunk. Persze nem csak a miénk, Erdélyben a válság óta szörnyű a helyzet.
Éva újra meg újra alaposan áttöröl egy nagy ablakot. A homályból egyre tisztábban bontakoznak ki érett vonásai. Arcán nem ül szomorúság, inkább csak valami furcsa keveréke beletörődésnek, elfogadásnak. – Sok ismerősünk életét lehetetlenítették el a múlt ősz óta hozott rendelkezések. A nyugdíjakat tizenöt százalékkal, a közalkalmazotti béreket huszonöttel vették vissza, ráadásul szinte reménytelen Erdélyben álláshoz jutni. – Így aztán Éváék egyelőre biztosan maradnak és várják azt az évi két alkalmat, amikor hazalátogatnak. – Sokba kerül az út, meg akkor az itt kiesett bér is hiányzik. Pedig nagyon vágyunk haza. Erdélyben, főként falun, még ma is sokkal természetesebb az élet és barátságosabbak az emberek. A nagyobbik lányom és a férje például úgy építették fel a házukat, hogy egy fityinget sem költöttek mesteremberre. Ott az a szokás, hogy ma a te házadat vakoljuk be, holnap a komáét. Mindenki segít a másikon. Ha a szomszédot nem látják másfél napig, már mennek nézni, nincs-e baja. Meg a vendégszeretet is mást jelent. Ott 
a legszegényebb házból sem engedik el evés-ivás nélkül a betérőt.

Thaiföldről
Egyenes háttal ül, előre csúszva a széken. Két tenyerét egymáshoz fordítja, kezét a mintás hosszú szoknya ráncába rejti. Reggel tíz óra van, dolgozni készül. Lábfeje a piros papucson pihen. Az arca kerek, mosolygós, távolságtartó.
Not egy éve jött Magyarországra thaiföldi szülőföldjéről, Lopburiból. Egy budai masszázsszalonban dolgozik, hetente átlagosan huszonöt vendégnek ad frissítő-gyógyító kezelést. Magyarul alig beszél, így csak lassan kezdjük érteni egymást. – Tavaly felhívott egy itt dolgozó barátnőm, jöjjek, lenne nekem is hely, jó a fizetés, rendes a munkaadó. Korábban sohasem jártam Európában, csábító volt a lehetőség. Otthagytam a családomat, a tizenhárom éves lányomat, a munkámat, összepakoltam, és két évre leszerződtem. – Not 34 éves, elvált. Azt mondja, egy nő sorsa Thaiföldön teljesen más, mint nálunk. – Ha ott két ember útjai különválnak, az asszony semmilyen támogatásra sem számíthat a volt férjétől. Még akkor sem, ha közös gyermekük van. Ezért jó, hogy az itt kapott bérből havonta haza tudok küldeni valamennyit. Amennyire tapasztalom, Magyarországon sokkal törődőbbek, segítőkészebbek a férfiak. – Not otthon egy spa szalonban masszírozott és tanított. Volt saját lakása, biztonságot nyújtó helyi tapasztalatai, és persze azon a nyelven élt, amelyen mindenki más. Itt mindez hiányzik. – Nem panaszkodom, de tény, hogy három olyan lánnyal lakom egy szobában, akikhez nincs sok közöm. Persze azért jól elvagyunk: dolgozunk, takarítunk, nagyokat főzünk és eszünk, esténként pedig thai filmeket nézünk a laptopon. Tudok egy kicsit angolul, de a magyart egyáltalán nem beszélem, anélkül pedig nehéz itt új ismeretségeket kötni, és bizonyos dolgokat, például a hagyománytiszteletet vagy az idősebbek megbecsülését mégsem lehet kézzel-lábbal elmagyarázni. – Not mesélő hanglejtésre vált és egyre több thai szó vegyül angol mondataiba. – Pár hónapja két kolléganőm összeszólalkozott, mert az egyik, fiatalabb létére, átnyúlt a másik feje fölött, és levett a polcról egy poharat. Ez a mi kultúránkban nagy tiszteletlenségnek számít, ezért több hónapig nem beszéltek egymással. Vagy volt, hogy a tulajdonos átrakta a Buddha-szobrot a polcról a szekrényre, én meg hetekig haragudtam rá, mert ott nem várta enni- és innivaló Buddhát. Csak később jöttem rá, hogy tájékozatlanságról és nem rossz szándékról van szó.
Not elmondja, Thaiföldön a munkájának is más a kulturális háttere. – Ott a szalonok a szaunától a bőrradírig számos spa szolgáltatást nyújtanak. Ha egy háziasszony a vásárlásból hazafelé elfárad a cipekedésben, amíg a buszra vár, beül egy talpmasszázsra, ami Magyarországon nemcsak a szokások, hanem az éghajlat miatt is elképzelhetetlen lenne. – Amit Not nehezen tud megszokni, tizenöt fokban is sapkában, nagykabátban fázik. Más különbségek is vannak persze az itteni és a thai élete között. Ott jóval kevesebbet dolgozott, igaz, hat lány várta a szalon vendégeit. – A thai emberek nem sietősek. Mi például, ha megyünk valahová a lányokkal, egy órával indulás előtt elkészülünk, aztán ücsörgünk, beszélgetünk. Szeretjük megadni az időt a dolgoknak. Azért a legjobban a motoros taxi hiányzik – teszi hozzá mosolyogva.
– A masszázs, amit adok, persze ugyanaz, de az emberek és főként a problémáik nagyon mások. Magyarországon rengeteg a kötött izomzattal, nyaki befeszülésekkel érkező vendég. – Kérdezem, hogy ez szerinte a stressz miatt van-e. Nem érti. Hunyorogva néz rám, majd elindul a belső szobába a nagy magyar–thai szótárért. Nincs benne a stressz, se semmilyen szinonimája. Tényleg nem érti, miről beszélek.

Szöveg:Somogyi Eszter, Fotó: Europress

Ez a cikk az Éva 2010. októberi számában jelent meg először. Minden jog fenntartva.