De hogy általánosságban mi hiányzik a hazai iskolákból? Felvázolom.

Tegyük fel, hogy a címben szereplő kérdés egy magyarországi iskola folyosóján hangzik el egy diák szájából. Mondjuk, a tantestület komolyan veszi az igényt, és a következő értekezleten napirendre tűzik egy graffitifal kijelölését. Mivel (gondoljuk) komoly, felnőtt pedagógusokról van szó, megpróbálják a dolog sorsát, jövőjét elképzelni. Rengeteg probléma merül fel – ki és mikor használhatja, kell-e oda állandó ügyeletes, kell-e kontrollálni a tartalmát, hány éves kortól használhatják, a tiltás milyen remek fegyelmező eszköz lesz satöbbi –, szóval körbejárják és megrágják az összes lehetséges kérdést, ami eszükbe jut. Rámegy egy délutánjuk, aztán még egy, végül elhatározzák, hogy legyen graffitifal...

Iskola: idegen bolygó?
Szerintem mindenki kapásból tudná sorolni, hogy mi minden hiányzik a mai magyar iskolából: korszerű felszerelések, tágas zöld kert, jól szigetelt ablakok, zárható és tiszta vécé, vécépapír…
Ami viszont nekem hiányzik, az egészen más. Jó lenne egy olyan iskola, ahol lehet játszani is, van helye az alkotásnak, szívesen tartanak a termekben állatokat, vannak terek, s ahol a diákság a szünetekben leülhet beszélgetni. Vagyis valamivel jobban hasonlít egy otthonhoz.
Mi, felnőttek gyakran gondoljuk úgy, hogy az iskolának nem a gyermek jó közérzete a célja, hanem a sok muszáj megtanítása. A tanulónak azt kell csinálnia, amit kérnek tőle, még ha netán egy kukkot sem ért az egész dologból. Olyan ez a helyzet, akár egy nyomasztó sci-fi: mintha nekem egy másik bolygó idegen lényei és szabályai között kellene eligazodnom. Végigülni az órákat, amelyeknek mind más neve van, mindig azt csinálni, amit a tanító néni mond, nem lehet bármikor enni, pisilni... Ez még akkor is óriási sokk, ha az iskolák egyre inkább gyerekbarát módon próbálnak működni és tűnőben van a poroszos, katonai jelleg. Azt hiszem, sokat hibáznék ezen az idegen bolygón, és közben kevesellném a segítséget. Ezért baj, hogy az iskola sokszor nem tanúsít megértő figyelmet a másik ember és a közösség aktuális állapota iránt.
Nekem is ritkán sikerül igazán rugalmasnak lennem. Van egy nehezen kezelhető osztályom, hetedikesek, a csütörtöki utolsó óra szinte mindig pokoli. Egy ilyen napon hallom a szünetben, hogy az angyali türelmű magyartanár rájuk csapta az ajtót, az osztályfőnök meg már az első órán magából kikelve tartott fejmosást. Tudtam, hogy felborzolt idegállapotban lesznek, ezért lemondtam a tervezett anyagról. Éreztem, amikor beléptem, hogy már nincs veszítenivalóm, az a fontos, hogy az osztály megnyugodjon. Először megkértem a két legnehezebben kezelhető gyereket, hogy üljenek egymás mellé. Na, mindenki megdöbbent, hogy a tanárnő megbolondult… Aztán színes lapokat vettem elő, és elmondtam a feladatot: nyissanak egy ókori görög vendéglőt és párban állítsák össze az étlapját. Felszabadultan és hálásan dolgoztak, és fantasztikus dolgok születtek! Persze közben sikerült tisztázni olyan fontos történelmi tényeket, hogy az ókori görögök sült krumplit bizony nem ehettek. A végén mindenki jegyet kapott az órai munkájára. Nem mondom, hogy minden csütörtökünk ilyen felhőtlen, de kell néha egy kis rugalmasság. Meg talán egy graffitifal.

A felfedezés kalandja
Amikor a gyerek bekerül az iskolába, gondolkodás nélkül elfogad dolgokat, mivel ezt várják el tőle. Beleszokik abba a nem természetes állapotba, hogy szinte szégyelli, ha valamit nem ért, ezért nem fogja soha megkérdezni. Én nagyon nem szeretnék olyan felnőttek között élni, akik nem mernek kérdezni.
Pedig nincs klasszabb, mint amikor a 12 éves kisfiú megkérdezi, hogyan gondolhatták azt az ősi kínaiak, hogy a világon nem szabad változtatni, és a fejlődés káros dolog. Áll a töritanár, köpni-nyelni nem tud, érzi, hogy az eddig felhalmozott csekélyke tudása a gondolat hatására újjászerveződik, és kattog az agya, hogy hogyan lehetne, egyáltalán kell-e ezt egy ekkora gyereknek elmagyarázni.
Azt hiszem, a tanárok egy része retteg az ilyen kérdésektől. Pedig fantasztikusak! Ezer úton lehet ekkor elindulni, és nem kell bizonygatni, hogy az ember mindent tud. Én bonyolult magyarázatba kezdtem a civilizációk különbségeiről, az ipari forradalomról, és azt vettem észre, hogy egyre nagyobb a káosz a teremben, de azért kitartottam a magam okosságai mellett. Bizonyos problémákat nehéz a gyerekek korához igazítani, de a feladat nagyon izgalmas. Ebbe éppen belebuktam... Bármennyire felkészült valaki, bizony kap olyan kérdéseket is, amelyekre nem tud válaszolni. Ilyenkor ki kell mondani, hogy nem tudom, aztán állni a sarat. A furcsálkodó tekinteteket. Nem túl kellemes…
Maszatolni, összevissza beszélni biztosan romboló, a gyerekek azonnal leveszik, és oda a tanár minden hitelessége. A diákok az órán sokszor nem a tuti válaszra várnak, hanem a felfedezés kalandjára. Amiből kaphatnának többet is a monoton elfoglaltságok rovására. Nagyon jók például azok az alkalmak, amikor az osztály napokon át egy korszakkal foglalkozik, méghozzá különböző munkaformákban elmélyedve. Mondjuk a történelemkönyvekből halálra unt középkorral – de úgy, hogy közben lovagi tornán indulnak, ikont festenek, gregorián dallamokra éneklik egymás nevét vagy szerenádot adnak szívük hölgyének. Ezeket az úgynevezett témaheteket egyre több iskola illeszti a programjába.
Nálunk a diákok tanulnak vállalkozási ismereteket is, és egy okos játékkal modellezik a kockázatvállalást. Egy kosárba dobálnak pici labdákat. Aki közelről próbálkozik, kevés pontot kap a találatért, aki messzebbről – ami persze nehezebb feladat –, többet. A gyerekek kipróbálhatják, hogy milyen alacsony kockázattal biztos bevételre törekedni, de megismerhetik az ellenkező végletet is. Meg azt, hogy hol van az a pont, ahonnan tényleg megéri próbálkozni. És közben nem a tanár magyaráz a táblánál.

Milyen az igazi tudás?
Egy másik történet: készültünk felszállni Ferihegyen, a Londonba induló gépünk előtt óriási sor kígyózott. Mellettünk a Milánóba indulók állhattak volna sorba, de nekik nem kellett, alig voltak páran. A lányom megkérdezte: hol van Milánó, hogy oda senki sem megy? Mondtam, Spanyolországban. Mondta, neki is ez volt a tippje. Bummm. Pedig két héttel azelőtt érettségizett földrajzból, 98 százalékos eredménnyel. Ki kellett józanítsam, hogy Milánó Olaszországban van, végül nevettünk egyet a dolgon. Ez a gyönyörű történet arról szól, hogy milyen csodálatos az emberi elme – amire épp nincs szüksége, azt úgy elfelejti, úgy kidobja, mint a pinty.
Ráadásul rengeteg kérdést vet fel. Lehet szinte maximális eredménnyel érettségizni úgy, hogy két hét múlva az a tudás ennyire megcsappan? Egy ilyen ember mire fog emlékezni a középiskolából? Egyáltalán, kell-e tudni, hol van Milánó? Csak személyes válaszaim vannak.
Hogy igenis meg kell tanulni a szorgalmat, el kell sajátítani a felkészülést egy-egy megméretésre, és ott a lehető legtöbbet kell kihozni magunkból. Voltaképpen nem a téma a fontos, hanem a koncentráció gyakorlása és a memória élesítése. Erre a legtöbb iskola felkészít. Emlékezni meg leginkább arra fogunk, amihez valamilyen – lehetőleg pozitív – élményünk kapcsolódik. Nem gondolom, hogy egy érettségizett embernek a világ összes fővárosát fújnia kell, de azt biztosan tudnia kell, hol nézzen utána – és tegye is meg bátran, ha felmerül benne a kérdés.
A baj az, hogy a tapasztalati alapú, problémaközpontú és készségfejlesztő oktatás iszonyú időigényes. Le kell tehát mondanunk a megtanítandó anyag egy részéről – és a saját maximalizmusunkról is. Mert nem attól lesz valaki sikeres és boldog ember, hogy pontosan tudja a történelmi szakkifejezések latin nevét (például hogy mit jelent az interregnum vagy az invesztitúra), hanem attól, hogy felismeri saját akadályait, és lebontja őket.
Az oktatáspolitikusok mindig is próbálták központilag meghatározni, hogy milyen legyen a kötelezően elsajátítandó tudás, mire essen a hangsúly – a lexikális vagy a készségszintű tudás fejlesztése kerüljön-e a középpontba? A két utóbbit sajnos teljesen szétszakították. Mintha létezne használható képesség tudás nélkül vagy tudás gondolkodás nélkül. Az is nagy kérdés, hogy melyiket hogyan mérjék. Ezért vita tárgya például, hogy lehet-e testnevelésből osztályozni, hiszen az emberek adottságai merőben különbözőek (én például nem tudtam szekrényt ugrani). Persze az igyekezetet lehet értékelni, de akkor megint ki garantálja, hogy a tanár nem pofára osztályoz-e? Hogyan tudja megítélni, hogy önmagához képest ki mennyire nyújtja a maximumot? Nehéz kérdések ezek.

Családanyaként
A legfontosabb készségek, amelyekért tényleg érdemes iskolába járni, minden tantárgyon belül jól fejleszthetők: ilyenek a szövegértés, a lényeg kiemelése, a következtetni tudás, a problémák és összefüggések meglátása, a kritikus gondolkodás. De legalább ilyen fontos, hogy a gyerek képes legyen figyelni a társaira, ne féljen nyíltan kommunikálni, legyen igénye az önismeretre, tudjon együttműködni másokkal. Ezeket az egyéni és társas készségeket elég jól fejlesztik például a csoportban végzett feladatok. Én már annyival is beérném, ha a diák a társában nem ledózerolnivaló konkurenciát látna, hanem úgy tekintene rá, mint a saját közössége tagjára, és értéknek tartaná a közösségért – időt, energiát nem kímélve – fáradozni. Szerintem ez lenne az igazi világmegváltás.
A jó iskolának két fontos elvárást kell kielégítenie: közvetítsen valamiféle alaptudást és segítse a gyermek szocializációját a közösségbe. A magyarországi iskolák nagyon sokfélék, lehet válogatni. Valamiképp mindegyik tanít és szocializál, de a lényeg a hogyanban van.
A mi családunkban sem volt könnyű az iskolaválasztás. Három lányom közül a legnagyobbnak egyszer sem sikerült jó helyet találnunk, meg is sínylettük mindannyian, főleg persze ő. Úgy járt 12 évig különböző iskolákba, hogy váltakozó mértékben utálta valamennyit. A középső igazi szivacsagyú versenyzőalkat, aki jól tűri a konfliktusokat, ezért őt egy erős, kicsit lelketlen gimnáziumba adtuk. Sikerélményei vannak, de hiányzik neki a jó közösség. A legkisebb iszonyú szorgalmas volt az általánosban, de befektetett energiája ritkán térült meg. Hosszú órákig ült az anyag fölött, és bár egyáltalán nem buta, nem túl jó jegyekig jutott el. Ő szenvedett leginkább az értelmetlen magolástól, ám nagy közösségi életet élt. Ezért most egy alternatív gimnáziumba jár, ahol személyesebb a viszony a tanárokkal, akik gondolkodtatva próbálnak tanítani. Tényleg sikeresebb, szeret bejárni – bár tanulni még nem…
Amíg tehát nem tudjuk – vagy legalább nem sejtjük –, hogy gyermekünknek milyen közeg felel meg, abban mit volna érdemes elérnie és hová kéne eljutnia, addig állandó vagy sűrű konfliktusaink lesznek a gyerekünkkel és az intézményekkel is. És állandóan érezni fogjuk, hogy abból az iskolából hiányzik valami.

Szöveg: Sáfrán Katalin, Ez a cikk, Miért nincs ebben a suliban graffitifal címmel, az Éva magazin 2010. szeptemberi számában jelnt meg. Minden jog fenntartva.