Mindig velünk van, amikor szükségünk van rá. Meghallgat, megnyugtat, megvéd. Megkönnyít minden órát, percet, pillanatot. Van ilyen ember? Van. Ő a dúla.

A nők többsége a szülésről csak annyit mond: olyan fájdalom, amit semmihez sem lehet hasonlítani. Vigasztalásképpen hozzáteszik, hogy az ember gyorsan elfelejti. Én azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy ha a pokoli migrénjeimet kibírtam, ezt is túl fogom élni. De még mindig ott van a kiszolgáltatott helyzet, a testi-lelki meztelenség. Nagyon vágytam egygyerekre, de egyre jobban szorongtam aszüléstől.

Heuréka!
Akartam valakit, aki megszabadít a félelmeimtől, segít túllépni a szemérmességen. Akire őszintén rázúdíthatom a legbutább gondolataimat. Aki feltárja előttem azt az ismeretlen világot, amibe be akarok lépni. A Születés Hetéről forgattam, és a kezembe került egy szórólap, rajta egy szóval, amit sose hallottam: „dúla”. Valami ilyesmit írtak: „Adúla nőket kísér avárandósság, avajúdás és agyermekágy során. Ellát adöntésekhez szükséges információval, támogatja az anyukákat és apukákat. Relaxációval, masszázzsal, acélszerű testhelyzet megtalálásával segíti a szülést.” Ez kell nekem! Már hívtam is a férjem, hogy délután egy előadásra megyünk, mert én dúlával fogok szülni!

Első benyomás
A terem közepén csinos, mosolygós, minden porcikájában nőies asszony állt. Szenvedélyesen beszélt a szülésről, a női élet meghatározó eseményéről. Avárandósságról, melynek önismereti útján felszínre kerülnek mélységesen eltemetett félelmek. Lelkesen szólt a támogató férfiakról, akik nem csak kívülálló szemlélők, hiszen ha a pár nyitott és szót ért egymással, együtt járja végig az utat és családdá születik – akár kórházban, de békés körülmények között.
Olyan harmóniában szerettem volna szülni, amilyenről a dúla mesélt. Még csak öthetes kismama voltam, de felhívtam, és azonnal találkoztunk. Azt mondta, hogy egy dúlának mindenről tudnia kell (kicsit megijedtem, hisz mindenkinek vannak féltett titkai), mert a szülést a tudatalatti is befolyásolja, így elengedhetetlen egymás megismerése és a kölcsönös bizalom. Adott egy bemutatkozó írást és egy megállapodást a szüléskísérés feltételeiről.
Mindent áttanulmányoztunk, de én hallgattam az ösztöneimre. Bevált az a bizonyos első benyomás. Egész lénye, gondolkodásmódja rokon volt amiénkkel. Már nem csak dúla kellett: ő kellett nekünk!

--pagebreak--

Hagymapucolás
Komolyan vettem, hogy mindenről tudnia kell: a következő találkozásunkon ráöntöttem feszítő gondjaimat, kételyeimet. Például hogy irtózom akórháztól. Nem tudom elképzelni, hogy a szülés után aférjem hazamegy, és én ott maradok egyedül egy rideg, zöld csempés szobában. Nem is egyedül, mert ki tudja, hány ágyas kórterembe kerülök. Nem tudom kipihenni magam, ellátni a gyereket. Aztán hogy rettegek a nőgyógyásztól. Biztos bennem van a hiba, de legalább nyolcat elfogyasztottam, és egyiknél sem mertem megnyílni. Nagy mumus volt a fájdalom is. Bárcsak valaki azt mondaná: nem is fáj! És hogy fog reagálni a férjem, amikor aszülőágyon kiterülve sikítozom? Szeretném, ha ő is tudná, mire vállalkozik!
Mint hagymáról a héját, dúlánk úgy fejtette le rólam a felesleges aggodalmakat, és tudatosította bennem, bennünk valódi szándékainkat. Segített megtalálni a tökéletes nőgyógyászt, aki mindebben partner volt. A kórházat, ahol úgy érezhettem magam, mintha otthon volnék. A szülésznőt, aki hajlott atermészetes módszerekre. És ami a legfontosabb: a dúlánk előtt olyan dolgokat is kimondtunk aférjemmel, ami négyszemközt nem ment viták nélkül. Mindenben sikerült egyetértésre jutnunk.

Kórházban, háborítatlanul
Imádunk anyukámhoz menni vasárnap ebédre, de most a magzatvíz elfolyása közbeszólt. Olyan izgatott kíváncsisággal ültünk kocsiba a férjemmel, mint az első randin. Büszkén léptem be a kórházba, hogy végre nem csak ultrahangra jövök. A lelkesedés kicsit alábbhagyott, amikor kiderült, hogy messze még a vége, mert nincsenek fájások. A dúlánk azonban bátorított, hogy csináljam, ami jólesik. Aférjem egy kétágyas szobában összetolta az ágyakat, a dúlánk homeopátiás bogyókkal sürgette a fájásokat, így néhány perc múlva a szülőszobán voltunk. Megérkezett a nőgyógyász és a szülésznő is. Nem leszünk egy kicsit sokan? Ez a kétségem is hamar elszállt: mindenki tette a dolgát, és mindenki tudta, mikor kerül rá a sor. Nőgyógyász, szülésznő és dúla remekül együttműködtek, és olyan jó volt ahangulat, mint egy házibuliban.
Aztán mindenki elcsendesedett, csak a halk zene szólt. Egy nagy labdán ülve merültem el az egyre erősödő hullámokban. Dúlánk olajokkal masszírozott, borogatást tett rám, finoman összenyomta acsípőlapátjaimat, amitől szinte észrevétlenekké váltak afájások. Csak azt éreztem, ahogy lejjebb és lejjebb csúszik a gyerek, és egyre közelebb van érkezésének pillanata. A férjem szorította a fejem, lassan megszűnt tér és idő. Csak hárman voltunk egy nagy tengerben. Egyszerre lélegeztünk, merültünk el és úsztunk a felszínre.
Aztán jött a vihar előtti csend: újabb bogyók, egy bátorító mondat a dúlánktól a legnagyobb küzdelemhez… és kislányunk megérkezett.
Két óriási szempár pillogott egy narancssárga törölköző mögül. Dúlánk csavarta kislányunkat az anyaméh színébe, hogy ne legyen olyan drasztikus az új világ. Neki köszönjük, hogy háborítatlanul születtünk családdá, és csak a miénk volt az első óra – méricskélés, tisztogatás, jövés-menés nélkül.

Váratlan nehézség
Ekkor jött az előre nem látható komplikáció. Johanna és apukája nagy szerelemben bűvölték egymást a folyosón, a szülésznő az adminisztrációval bajlódott, a nőgyógyász pedig hazafelé tartott, mert ezt a bonyodalmat semmi nem jelezte előre. Dúlánk szorította a kezem, borogatott, törölgetett, és amikor már őt sem ismertem meg, mindenkit riasztott és hívta a férjemet is.
Négy napig egy egészen más világban voltam, néhány emelettel lejjebb, mint ők. A dúlánk aférjemmel a kórházba költözött, és sok szeretettel tanította őt pelenkázásra, köldökzsinórcsonk-ápolásra, pohárból etetésre. Johanna mindent megkapott, amíg én az intenzíven küzdöttem, és dúlánk még egy fényképet is tett az infúziós rúdra, hogy akislányomat lássam, amikor kinyitom a szememet. Bár három gyerek és egy megértő férj várta otthon, amikor kicsit jobban lettem, még engem is megfürdetett, hogy a „tiszteletbeli anyukának” kinevezett férjem szülinapjára szép legyek. Mindent elsimított, és csak akkor ment haza. Mi pedig ott folytattuk, ahol abbahagytuk: a zöld csempék közt, de hármasban és békében.

Szöveg: Nagy Judit, fotó: photolibrary. Ez a cikk a 2008. évi szeptemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.