Vannak férfiak, akik menekülnek a felelősségtől, a kötöttségektől, akik lélekben felnőttként is önző kisfiúk maradnak, csak éppen gyerekük születik. És vannak apák, akiknek az élete a felelősség terhétől gazdag, akik attól igazi férfiak, hogy az életük csak a gyerekükkel együtt, a gyerekük mellett teljes.

„Belerúgok abba a bőrlabdába…”
Ha az élet olyan, mint egy hullámvasút, akkor Bíró Norbert fiatal éveire különösen illik a fent és lent állapot váltakozása. A 37 éves férfi, az egyik legelegánsabb budapesti étterem séfje ma második házasságában él, két gyerek édesapja. Az első házasságából született kislánya 13 éves.
Enikő igazi szerelemgyerek. Szerelem, házasság és gyerek, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Pesterzsébeten laktak Norbert szüleinél, és a várakozás hónapjaiból azok apillanatok voltak a legszebbek, amikor a még a mamája hasában lévő baba „válaszolt” aleendő apuka becéző szavaira. Andreának, a kismamának két héttel akiírt időpont előtt elfolyt a magzatvize. Orvosuk az újpesti szülőotthonban dolgozott, az 1200-es Ladával akkor mindketten megismerték a ralizás élményét. Az autóban már négypercenként jöttek a fájások, és egy óra múlva meg is született Enikő. Akórházból Norbert, az újdonsült apa büszkén ment a munkahelyére, ám a boldogság napjai gyorsan véget értek.
– A kislányunk születése utáni első heteket jól viseltem, de körülbelül három-négy hónapmúlva egész egyszerűen elfáradtam. Rengeteget dolgoztam, és bár eleinte igyekeztem mindent együtt csinálni a feleségemmel, elfogyott a lendületem, nem tudtam éjszaka felkelni az etetésekhez, a büfiztetéshez, és egyre inkább Andreára hagytam adolgokat. – A nehézségeket tetézte, hogy önálló életük feltétele az albérlet volt, amelyet fenn kellett tartani, úgyhogy óriási szükség volt Norbert keresetére. – És hát a karrierem is fontos volt – teszi hozzá.
Ma is elmosolyodik, ha eszébe jutnak az apaság legelső emlékei. – Nagyon örültem, hogy lányom született, visszahúzódó fiú voltam, inkább a csendesebb hobbikat kedveltem, akirándulásokat, a horgászást. Nagy álmokat szőttem, elképzeltem, amint motorral megyek a lányomért az iskolába, és a többi gyerek irigykedve súg össze: Hű, de szuper apukád van! Mégis elköltöztem, amikor négyéves volt. Nem vagyok büszke rá, de nem tudtam mást csinálni. A hirtelen jött szabadság egyszerre volt nehéz és hozott ugyanakkor megkönnyebbülést. Az biztos, hogy a sok munka, az állandó kimerültség, a saját önző igényem a pihenésre mindinkább eltávolított bennünket a feleségemmel, és én valóban nem hoztam meg minden áldozatot, hogy ez ne történjen meg.
Norbert visszaköltözött a szüleihez, továbbra is rengeteget dolgozott, és megpróbálta tartania háromhetes hétvégi apukastátuszt – a vendéglátóipar miatt ennyit tudott megígérni. Az első közös hétvégék nehezek voltak, leginkább csak a nagyszülők, rokonok látogatásából álltak, de aztán lassan mind a ketten hozzászoktak a megváltozott helyzethez. És lettek programok, kirándulások, pecázás.
Norbert a karrierépítés mellett élte a független, magányos farkas életet, és amikor megismerte jelenlegi feleségét, Krisztinát, már jó pár éve azon az állásponton volt: egy házasságot elég volt elrontani. – Úgy kezdtünk el járni, hogy előre megmondtam: nem tervezek családot, randizzunk hetente háromszor.... Aztán szerelmes lettem. És nyilván érettebb, komolyabb is. Tavaly volt az esküvőnk háromévi együttlét után. Most pedig már itt van Bendegúz, akisfiunk. Akinek a kedvéért persze hogy belerúgok abba a bőrlabdába, és a felhúzható autót is szeretni fogom. Abban, hogy most ilyen boldog és kiegyensúlyozott lehetek, és a karrierem is szépen alakult, óriási szerepe van a feleségemnek, de Enikő édesanyjának is. Ő nagyon szépen neveli a kislányunkat, és én ezért mindig csak hálával és tisztelettel tudok beszélni róla. Bendegúz édesanyja pedig igazi társam abban is, amikor a kislányommal töltött hétvégék programjait vagy a közös nyaralást szervezzük. Ahogy nő a lányom, szerencsére egyre mélyebb a kapcsolatunk. Megosztja velem életének azon izgalmas élményeit, amelyeket egyébként nem ismerhetnék. Sokat tanultam az utóbbi időben, amióta még egyszer apa lettem. Kemény lecke volt, de hatásos. Nagyon vigyázok a családomra.

--pagebreak--

„Az életünk vele se nem nehezebb, se nem könnyebb. Jobb.”
Jenei Péter 22 évesen költözött fel Szegedről a fővárosba szerencsét próbálni. Webszerkesztőként egy női lapnál töltött három évet, aminek saját elmondása szerint rengeteget köszönhet: máshogy látja a nőket, sok mindent megtanult róluk, tőlük. Egy hatéves kapcsolat után ismerkedett meg élettársával, Zsuval, és néhány hónap múlva meglepetten fedezték fel mindketten azt abizonyos „aha” élményt: mintha valóban a másik felüket találták volna meg. Annyira nem voltak fenntartásaik, hogy bár különösebben nem tervezték a babát, nem is védekeztek. – Csak akkor ütött fejbe a felelősség, amikor elmentem a gyógyszertárba megvenni a terhességi tesztet. Mint amikor kamaszként egy-egy csibészségnek nem mértem fel a következményét. Aztán kiderült, hogy pozitív az eredmény, és valami felszabadult bennem. Nagyon örültem!
Péter gyerekkorától kezdve irtózik a műtőtől, a vértől, és Zsu sem erőltette a közös szülést. Ám hiába határozták el, hogy Péter majd idejében elhagyja a szülőszobát, egyszer csak azt vették észre, hogy már javában jönnek a tolófájások. – Zsu fogta akezemet és együtt vettük, együtt fújtuk ki a levegőt, együtt nyomtunk és együtt szültünk, ahogy a filmekben. Aztán pedig ottmaradtunk, senki se be, se ki, mi hárman, és csak néztük egymást.
Ez persze még nem igazán volt apaságélmény, mondja Péter, azt akkor tapasztalta először, amikor a három-négy hónapos Rebeka úgy nézett rá, mint aki hirtelen meg akar szólalni: „Szia, Péter, én vagyok Rebeka, a kislányod.” Attól kezdve eltéphetetlen köztük a kötelék, Peti valósággal rajong a lányáért.
– Rebekával könnyű. Az életünk vele ugyanolyan, mint amilyen korábban is volt. Se nem nehezebb, se nem könnyebb. Jobb.
A kislányuk megszületése előtt, de elsősorban az ő érdekében Péter és Zsu nagy lépésre szánta el magát: visszaköltöztek Szegedre, a nyugodtabb, élhetőbb városba. Egy új, vonzó munkalehetőség is megkönnyítette a döntést, hogy vidéken neveljék fel a kislányukat. Persze a vezetői státusz sokszor késő estig távol tartja az édesapát. – Egyetlen bajom van a Rebeka születése óta eltelt hét hónappal: nagyon gyorsan elrepült, nem lehettem együtt mindennap a családommal, nem láthatom Zsu arcát, amikor rácsodálkozik a kislányunk napi fejlődésére. Az esti 10–15percekből táplálkozom. Mindenesetre most már értem, amit Feldmár András írt az egyik tanulmányában a „mi”, vagyis a család érzéséről: ha egy férfi és egy nő azt szeretné, hogy jó családjuk legyen, akkor a férfinak és a nőnek is meg kell halnia, és újra kell születnie a gyerekkel. Én ezt éltem át az elmúlt egy évben.

--pagebreak--

„A gyerekek érzik, hogy a szüleik szeretik egymást”
Már akkor tudta, hogy mit akar az élettől, amikor megnősült: nagy családot, három gyereket. 
Theisz Bálint 29 éves volt, amikor másfél évvel a házasságkötés és többévi szerelem után megszületett az első kisfia, Ágoston (5). Azon a nyári estén, amikor a sejtés tudássá vált, és 
a felesége, Eszter izgatottan felhívta a hírrel, hogy gyermeket vár, épp kedvenc zenekarának koncertjére készült a Szigetre. – Már akkor is úgy éreztem, de utólag még inkább, hogy ez a koncert vízválasztó: az ember lezár egy korszakot, amikor gyereke lesz.
A kicsi megszületése után az első hetek nehezek voltak. – Sokat sírt, gyakran volt nyűgös, lehet, hogy érezte a mi bizonytalanságunkat. Rengeteget hordoztam, ringattam, babusgattam ebben a korai időszakban, mert érdekes módon nálam mindig megnyugodott. Ez volt az én helyem, így erősödött meg bennem az apai tudat. Nagyon jó érzésvolt!
Hamarosan megszületett Aurél (2), majd az idén januárban Emil.
Bálint szülei elváltak, őt az édesanyja hároméves korától egyedül nevelte. Ugyan az édesapjával is szoros volt akapcsolata, ma már sok mindent máshogy értékel asaját gyerekkorából. – Boldog gyermekkorom és egészséges apaképem volt, de most, a kisfiaim mellett látom csak, hogy mekkora jelentősége van egy szerető, teljes családnak. Nincs ennél tökéletesebb közeg az egészséges, kiegyensúlyozott fejlődéshez. A gyerekek érzik, hogy aszüleik szeretik egymást, és a belőlünk áradó szeretet visszatükröződik bennük.
Hogy mennyire határvonal a gyerek egy férfi életében, arról Bálint így gondolkozik: – Rengeteg lemondással jár a gyerek, ez nem tagadható, de igazából nincs más értelme az életnek. Nekem természetes, hogy vigyázok magamra is. Felelősséggel tartozom a feleségemnek és a gyerekeimnek, nem keresem azokat ahelyzeteket, amelyekben veszélynek tenném ki magam, a szabadidőmre nem választok extrém sportágat.
Bálint folyamatosan dolgozik a családi kötelék erősítésén, fontosnak tartja, hogy együtt éljenek át örömöt-bánatot, de tudja, hogy külön időt is kell szentelnie egy-egy gyerekére. – Ugyanolyan apukája vagyok én bármelyik fiamnak, mint az az apa, aki csak egy kisgyereket nevel. Ugyanúgy kell figyelnem mindegyikre, ugyanúgy kell meghallgatnom a titkait és megtartanom a bizalmát. Mert az ő bizalmuk, az ő szeretetük az az erő, amely az életünk energiáját adja.”
Bálint fiai még nagyon kicsik, de így is hamar eljön az idő, amikor újra kettesben maradnak a feleségével. Hogy lehet-e tudatosan készülni a jövőre? Törekedni kell a legjobbra, ahogy Bálinték teszik. – Eszterrel igent mondtunk egymásra, legnagyobb értékünk a három gyerek, de a kapcsolatunkat is ápolni kell. Ha két ember komolyan veszi az élet dolgait és egymást, akkor rájön, hogy a hibáknak következménye van. Megpróbál tehát minél kevesebbet hibázni, hogy ha majd megnőnek agyerekek, akkor is szép legyen együtt az élet.

FOTÓ: Molnár Zoltán, Smink: Simon Lulu, Simon Annamari
Éva, 2009. november. Minden jog fenntartva.