Cseri Tamás (21)
Nagyon kiegyensúlyozott családban nőttem fel. Szinte sülve-főve együtt voltunk az apámmal. A nővéremmel is és velem is sokat foglalkozott, rengeteget kirándultunk, játszottunk. Szerkezeti lakatos volt, ügyes ezermester: készített nekünk hintát, kosárlabdapályát alakított ki a kertben. Tízéves koromban saját kezűleg rakott össze nekem egy gokartot. Senkinek nem volt ilyen akkor még a faluban! Anyuval is nagyon jól megvoltak.
11 éves voltam, amikor egy délelőtt az iskolában ért a hír: apura rádőlt egy víztorony. Egy víztornyok karbantartását, külső burkolását végző brigádban dolgozott ekkoriban. Előző este kettesben beszélgettünk a műhelyében, mondta, hogy ideje lecserélni a régi karabinert a biztosító kötelén, éppen azt csinálta. Később kiderült, hogy emiatt érte a végzetes baleset. Valamiért nem működött az új szerkezet.
Hárman maradtunk édesanyámmal és a nővéremmel. Nagyon sokáig álmodtam, hogy apám hazajön. A faluban mindenki tudott a balesetről, a rokonok segítettek, amiben tudtak, de nekünk kellett feldolgoznunk. Persze teljesen soha nem fog sikerülni. Hétéves koromban kerültünk abba a hatalmas családi házba, ahol szinte minden apám keze munkáját dicsérte. A halála után elköltöztünk, édesanyám nem bírta volna vezetni, tele volt emlékekkel az az otthon. Számíthattunk egymásra hárman, mindent meg tudtunk beszélni. Anyám hihetetlen erővel folytatta napi feladatait, eltartott minket, nevelt, lelkileg támogatott, helytállt, és helytáll ma is. Tizenhat éves voltam, amikor leült velünk és megbeszéltük, hogy most már neki is szüksége van egy társra, bár újraházasodni nem akar.
Apám nélkül aztán persze rengeteg dologra saját magamtól kellett rájönnöm, olyan helyzeteket kellett önállóan megoldanom, amelyeket az ő segítségével könnyebb és megnyugtatóbb lett volna. Apám helyett apám volt egy távoli rokon, együtt dolgozhattam vele. Rengeteget tanultam, tanulok tőle.
Szerencsére az ismerkedéssel, a kezdeményezéssel nincsen problémám, de azért néha jól jött volna az apai tanács. Ilyen esetekben általában anyuhoz fordultam, de azért az persze nem ugyanaz. Egyébként vele nagyon sok mindent meg tudok beszélni.
Szeretnék majd gyereket én is. Az lesz az igazi nagy feladat, amikor én is apa leszek. Sokszor elképzelem, hogyan is fogom csinálni. Jó apa akarok lenni, s bebizonyítom majd magamnak, hogy menni fog.

Kovács Kata (34)
Apukám vajszívű ember volt, simán az ujjam köré tudtam csavarni hízelgésemmel. Megértően viselkedett, nyitottabbnak éreztem, mint anyámat, apás voltam. Tőle kaptam meg azt, amit érzelmileg és testileg igényel egy gyerek, egy nő. Ha ő keltett fel reggel, az egész napom szép volt. Átölelt, puszilgatott, játszott velem. Néha persze kikaptam tőle, de sosem haragudtam rá, mert tudtam, hogy megérdemeltem. Bevallom, féltékeny is voltam a húgomra, mert külsőleg jobban hasonlított rá, pedig én akartam olyan lenni, mint ő.

13 éves voltam, amikor felborult minden. Pár hónappal a születésnapom után bejelentették a szüleim, hogy elválnak. Sosem volt felhőtlen a családi életünk. Testvéremmel mindig éreztük a feszültséget kettőjük közt. Apámat inkább a szíve és ösztönei vezették, anyumat viszont a józan ész. Mivel anyám volt az erősebb, szerintem apám mint férfi nem érvényesült. Gyenge volt ahhoz, hogy anyám nélkül éljen, anyám pedig szerelmes lett, ezért elhagyta. Választás elé állítottak, és én apám mellett döntöttem. Apámnak voltak tervei a jövőre, de többször láttam kiütve, mint józanul. Én is elkezdtem cigizni és inni. Káoszban éltünk fél évig, mígnem apám feladta. Nem bírta tovább, és véget vetett az életének. Hazaköltöztem anyámhoz. Három hónappal apukám halála után elkezdődött a karrierem a pszichológusoknál. Sosem mondtak semmi újat, amit ne tudtam volna. Gyógyszerre meg nem engedtem, hogy ráállítsanak. Voltunk családterápián, de én csak ültem anyámmal szemben hallgatagon, ha pedig szóltam hozzá, abban nem volt köszönet. Haragudtam rá, mert nem értettem, miért várta meg, amíg egy másik férfi belép az életébe. Miért nem azért vált el apámtól, mert nem ment tovább a közös életük? Úgy éreztem, megalázta apámat. Na de apámat sem magasztaltam egekig, szánalmasnak tartottam a gyengeségét. Dühös voltam rá, mert ő is csak becsapott engem.
Később sok mindent elrontottam, nem mutattam jó példát a saját gyerekemnek. Drogfüggő voltam, a volt férjem vigyázott a fiamra, de anyám is sokat segített. Ez már kőkeményen az én felelősségem volt. Óriási munka ezeket a dolgokat bevallani és megváltoztatni. Az volt az igazán durva, hogy a fiam mindent érzett. 11 éves korában állított falhoz a kérdéseivel. Nem hazudtam, nem szépítettem a dolgokon. Nem tudtam, jól teszem-e, amit teszek, mit indítok el a gyerekben. Bár azóta is jó a viszonyunk, fogalmam sincs, később nem fog-e rám haragudni, de inkább őszintén, mint hazugságban szeretném a szeretetét megkapni.
Mit keresek egy férfiban? Mindig is az otthont kerestem. Volt olyan párom, aki belül hasonlított apámra, volt olyan, aki kívül, volt, aki sehogy sem. Azt az embert keresem, aki mellett otthon vagyok, szerelmesen. Nincsenek nagy elvárásaim, legyen maga és hagyjon magam lenni.

Béres Szilárd (35)
Hároméves koromban váltak el a szüleim, anyámmal éltem 12 éves koromig, amikor ő újra férjhez ment. Testvérem nincsen, a mostohaapámmal pedig egyfajta tiszteleten alapuló együttműködés alakult ki köztünk. Később ők is elváltak teljes egyetértésben. Anyám nagyon céltudatos, karakán jellem, ezt adta át nekem is.
Apámat nem ismerem, nem volt jelen. Nem nagyon emlékszem olyan helyzetre az életemben, hogy hátrányosnak éreztem volna ezt az állapotot. A 80-as években nem volt már akkora csoda egy válás, sőt majdnem divat lett. Még csak ki sem lógtam a sorból. Volt úgy, hogy az osztályban csupán néhány gyerek élt normális, kerek családban.
Nem adódott rá lehetőségem, hogy szövetségest keressek valamelyik szülőben a másik ellen. Taktikai játékokat nem tanultam meg, így aztán ezekkel nem is lehet hatni rám. Nincs hozzá mintám. Sosem akartam megfelelni, inkább kitörési pontokat kerestem.
Jogásznak tanultam, ülhetnék egy flancos irodában, de ehelyett a médiában dolgozom, és belekezdtem egy önmegvalósítási folyamatba. Persze hiányzik az apai elismerés, talán pont ezért törekszem totálisabb visszajelzésre.
A házasság intézménye számomra misztérium. Alapelvem volt, hogy csak akkor fogok megházasodni, ha a kapcsolatot minden szempontból, irányból, helyzetben kipróbáltam, lecsekkoltam és működőképesnek találtam. Így is lett. Adriennel tizenhat éve ismerjük egymást, hét év együtt járás után házasodtunk össze. Ez egy stabil kapcsolat. Van egy négyéves lányom, apaként ugyanazt az együttműködést alkalmazom a családban, mint amit anyámtól láttam. Csapatjátéknak tekintem a szülőséget, nincsenek külön férfi és külön női tennivalók. Feladatok vannak, amiket el kell végezni. Egyenrangúak vagyunk.
Egy furcsa élményemet azért elmesélem. Az egyik legjobb barátom klasszikus, teljes, kiegyensúlyozott családban nőtt föl. Stabil keretek, minimális súrlódás. Nagyon sok időt töltöttem náluk. Amikor meghalt az apukája, egy kicsit úgy sirattam el, mint a saját apámat. De érdekesen vegyes érzelmeket éltem át: felemelő volt látni a kötődést, de egyfajta vigaszt nyújtott, hogy nekem nem kell megélnem ezt a búcsút.

Egy apát elveszteni mindig trauma c. cikkünket, melyben dr. Takáts Judit pszichiáterrel beszélgettünk, ITTOLVASHATJÁK.

Fotó: Ribánszky Kata, Jágfai Eszter, az arcképek a családi archívumokból valók Megjelent a 2008. novemberi számba. Minden jog fenntartva.