Szülőfalum Kóka Pest megyében. Nekem a legszebb része a hazának. Ebben a kedves faluban születtem én 1927. szeptember 14-én egy szegény munkáscsaládba. Apai nagyapám a Pálfy gróf uradalmában volt aratómunkás és cseléd. Anyai nagyapám itt ezen a szőlőhegyen volt csősz. Ott is lakott nagyanyámmal a hegyen. Reggel, délben, este megkerülte a hegyet, és én boldogan mentem vele. A nyár a miénk volt. Este az öreg bagoly kuvikolt takarodót, reggel a kakukk ébresztett. Nappal nagyanyám szép élvezetes meséiben gyönyörködtem, hiszen olyan igaziasan tudott mesélni. Keresztes nővérek tanítottak. Hatodik osztályig jártam, mivel ebben az időben hatosztályos volt az elemi iskola. Végig kitűnő voltam, és nagyon sírtam, hogy mért nem lehet még tanulni. Sajnos szüleim szegénysége nem engedte.

Háború és egyéb dúlás
Közben dúlt a háború. Sok fiatalt elvittek katonának. A lányokkal esténként kesztyűt, melegítőt kötöttünk. Már bombáztak a falunk határában is. Nagyon féltünk, de leveleket írogattunk a katonáknak, aggódtunk értük. 1942-ben az édesapámat is a frontra küldték. Most már édesanyával és nagyanyámmal maradtunk. A bombatámadások is sűrűbbek lettek. 1943-ban megismerkedtem egy szép, aranyos legénnyel, és megszerettem. Gondolataimban az járt, hogy legalább lesz, aki megvéd engem. November 20-án volt az esküvőnk, 16 éves voltam.
Majd a nehéz időknek lassan vége lett, és mindenki tette a dolgát. Apai nagyapámtól kaptunk egy telket, és építeni kezdtünk. Mire félig-meddig felépült a házunk, 1952-ben megszületett a kislányom. Nagy öröm volt ő, majd 1954-ben jött a szörnyűség. Férjem beteg lett. Veserák. Mindenki tudta, hogy mi fog történni, én viszont nem akartam elfogadni. 1956. január 5-én jött el drága férjemnek a vég. Meghalt. Édes kislányom kereste az apját és várta haza. Keserves időszak következett. 1956. október 23-án temetésre indultam a rákosi temetőbe. Kislányomra édesanyám vigyázott. Elindultam Kókáról, vonattal mentem, de már Rákoson nem ment tovább a vonat. Mindenki szálljon le! – kiabálták. Leszálltam, amikor embertömeg lett a szemem előtt. Forradalom! – kiabálták. Lövések zaja hallatszott messziről. Nem is tudom, hogy kétségbeestem-e, de elindultam a Maglódi úton a Bajcsy Kórháznál lakó rokonokhoz. Hazamenni nem lehetett. Három napig ki se tudtunk menni a házból. A negyedik nap minden marasztalás ellenére elindultam gyalog haza a kislányomhoz és anyámhoz. Itthon nem volt semmi baj, csak édesanyám aggódott, hogy hogyan jövök haza. Drága szüleim látva, tudva helyzetünket, feladták budapesti otthonukat, állásukat, és hazajöttek hozzánk lakni.

Egy kis szerencse
Kitavaszodott, a forradalom után minden forrott, változott. Üresek voltak a kamrák, se ennivaló, se vetni való mag nem volt. Tudtam, ez nem lesz könnyű. Az utcában volt egy idősebb asszony, akinek a fia olyan hajótörött volt, mint én. Több évig volt orosz fogságban, pár éve jött haza. Többször átjöttek édesanyjával beszélgetni, és szóba jött a kettőnk közötti rokonszenv.
A mamája kifejezte egyetértését, anyámék is, habár nem örömmel, de nem ellenezték. Sok töprengés után létrejött a házasság. 1958 őszén egybekeltünk. Jobb mostohaapát nem hordott a föld. Én is megszerettem. Anyámék maradtak a házban, szegények voltunk, a szeretet tartott össze minket. Volt egy nagyon rossz ház, ahol fogság alatt nem lakott senki, csak néha idegenek. Elhanyagolt gazdaság, üres földek, ez volt az alap, meg a szeretet. Sok melléfogás, balszerencse közt mentünk tovább az élet rögös útján. 1959. január 11-én megszületett a fiam. Erős, szép, egészséges gyerek. Kislányom volt újra a legboldogabb. Van apuka, van testvér.
Egy éjjel álmodtam. Fölugrottam és gyorsan papírt, ceruzát fogtam, és leírtam az álmomban megjelenő számokat. Édesapám mindig sokat lottózott, és kicsit babonás lettem. A papa a harmadik héten megtette a számokat, és bejött. El sem mertük hinni. Sok-sok pénz volt ez akkor, és édesapám a felét nekünk adta. Úgy érzem, ez nem csak szerencse volt, Isten ajándéka. 1959-et írtunk. Azon a pénzen, amit édesapámtól kaptunk, vettünk egy lovat, egy tehenet, 13 malacot, ekéket, szerszámokat. A tehenet Virágnak, a lovat Pompásnak hívták. Alig csináltunk valamit a földeken, egy éjjel Virág kínjában elszakította a kötelét, és kiszakította a Pompás oldalát. Megszökött. A lovat állatorvos kezelte sokáig, a tehén pedig a régi gazdájával egy reggel visszatalált hozzánk. Hát sírtunk is meg nevettünk is. Ezen a nyáron rengeteget dolgoztunk. Tavasszal betagosították a kis földet, kocsit, lovat, tehenet. Elvittek mindent. Nem volt mit tenni, állatok, föld a téeszben, nekünk is mennünk kellett. Férjem a tehenészethez szegődött, én dohányterületet vállaltam, illetve letettem egy tejkezelői tanfolyamot. Múltak a napok, évek, nőttek a gyerekek, mi pedig korosodtunk. Lányom a gimnázium után az egri főiskolát is elvégezte. Tanári diplomát kapott, és a helyi iskolában tanított. Majd férjhez ment, és 1975-ben egy kis szöszi, angyalarcú kisfiút hozott a világra. Az idősebbek úgy hívták: Józsika, az a babaarcú.

Viszontagságok
De a rögök az úton nemhogy elsimultak volna, újra nőttek. 1980. október 12-én drága férjem váratlanul elhunyt. Istenem, segíts! Nyugodj békében! Ami a sors könyvében megíratott, annak jönnie kell. 1983 júliusában hét év magatehetetlenség után meghalt az édesapám. Rá egy hónapra fiaméknál iker kislányunokáim születtek. Ők nyújtottak egy kis vigasztalást. Majd októberben a lányom is világra hozta kislányát, Katikát. Három kislány. Édesek voltak.
1984 januárjában drága édes jó anyám is elhunyt. Azt hittem, ezt már nem lehet kibírni. Hát tovább, tovább, de sajnos mindig többször és többször voltam rosszul, a szívem kezdte feladni. Míg egy éjjel szívinfarktussal kórházba vittek. Öt hétig voltam kórházban, és szeretettel gondolok a főorvos asszonyra, aki gondjába vett, és mindent megtett, hogy életben maradjak. Hazajöttem, gyógyszerszedés, kímélő életmód, sűrű orvosi ellenőrzés mellett megvoltam. Többször elkapott a rosszullét, a szívelégtelenség. Egyik hirtelen rohamomnál behelyeztek a szívembe egy pacemakert. Ez segített: szinte újjászülettem. Hála az orvostudománynak, családomnak, lassan fölerősödtem. Úgy érzem, megbékéltem mindennel, szép volt az élet, jó volt a rossz is. Sokan szerettek, sokakat szerettem.

Nagymamám a pacemaker segítségével nyolc évet élt szépen, nyugalomban és boldogságban közöttünk. Az arca mindig mosolygott, főleg, amikor a szerettei, unokái, dédunokái körülvették. Egy szép, napos délutánon a drága mami a szobájában a délutáni alvás után már nem kelt fel többé. Mindig emlékezni fogunk rá, mert nagyon szeretett minket. Utolsó szavai az írása végén:

Írásom befejezve. Gyermekeim kérésére írtam. A jót az utódok őrizzék meg emléküknek. Szeretlek nagyon, szeretlek mindnyájatokat.

Szerző: Tóthné Vígh Mária, Beküldő: Csehné Lantos Katalin, a fotók a családi archívumból valók

Ez a cikk „Gyermekeim kérésére írtam” címmel az Éva magazin 2009. évi októberi számában jelent meg.

Minden jog fenntartva.