Megtörtént velem az, ami csak másokkal szokott. Valami, amivel női lapok hasábjain sírós-tanulságos történetekben riogatnak, és keltenek szánalmat egymásban lányok, asszonyok. Megtörtént velem a „minden megtörténhet”.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiam. Megfogant, szépen nőtt, növekedett, és amikor eljött az ideje, meg is született, meg nem is. Még ma is élne, ha meg nem halt volna.

Valahogy nem állnak össze a dolgok. Idegesít, hogy nem sikerült lakást venni, kellene még egy szoba, az a kicsi, ahol a kétéves lakik, jópofa, de nincs benne egy derékszög sem, sehogy se lehet még egy kiságyat elhelyezni. Jaj, itt a nappaliban? Az ablak alatt, a radiátor mellett? Mindennek van egy helye. Ahol olyan, mintha mindig is ott lett volna. Na, ez nem az. Hihetetlen, hogy minden idegesít. OK. Toljátok át ezt a szekrényt a konyhába, légy szíves, a falig hátra a kanapét, mindjárt nagyobb a hely. Megleszünk. Minden kismamára rájön a fészekrakásroham, biztos eltúlzom, nem ez a lényeg. És a háborúban? Megszülettek és felnőttek a gyerekek a legdurvább körülmények között is, ez meg aztán nem mondható mostohának, csak valahogy nem stimmel. Félek, szorongok. Mitől is? És görcsölök megint, könyörgök, ne, még legalább egy hetet jó lenne kibírni, ez még csak a harminchatodik, lefekszem, relaxálok, este van, nyugi, bébi, anya szépen lelazul, maradj, kicsim, még maradj, kérlek… Mennünk kell, nincs mese. A fele se tréfa.

Egy férjem, egy gyerekem, lakásom, autóm és két munkahelyem is volt. Nagyszerűen ment minden, 35 évesen szinte készre főzve az életprogram. Még szülök egy gyereket, és íme, pompásan egyeztettem karriert és családot.

Este van már, de azért bátran hívom az ismerős asszisztensnőt, aki ezt a majdnem kilenc hónapot végigcsinálta velem (ahogy az első gyereknél is), a magánrendelőben is ő a dokim mellett a titkárnő, a múltkor olyan jól segített, masszírozta a hátam, mosolygott, nem lesz baj. Most száraz és kioktató. „Már letiltották azt a rendszert, az ügyeletes nővér majd fogad, és segít… Nem, nem hívhatom 
a dokinkat, az a szabály, hogy csak az ügyeletes hívhatja, amikor jónak látja.” Aha. Talán nem adtam a múltkor elég pénzt? Megfordult annak idején is afejemben. Bizonyára csalódás voltam, pedig volt VIP-szoba, kényeztetés, én meg vacak ötvenezerrel. Fájások. Sűrűn. Hold dagad, azt mondják, ilyenkor minden sikerül, ha mosok, még a ruhák is fehérebbek lesznek. Hurrá.

--pagebreak--

Jó, persze ez 2003, Magyarország. Egyik munkahelyemen átszervezés volt, tollvonással áthúzták a szervezeti egységemet. Papíron jól mutathatott ez a kis racionalizálás, és annyira gyönyörködhettek benne az alkotók, hogy ezzel a laza mozdulattal elfelejtettek gondoskodni emberek sorsáról. Nyolc hónapos terhesen kóvályogtam a folyosókon és kértem tizenöt éves munkaviszonyomra, munkám minőségére és az állapotomra hivatkozva, fogadjanak be valamelyik megmaradt szerkesztőséghez, mindjárt eltűnök gyesre úgyis. Mondták, ők is voltak már szar helyzetben, ilyen az élet. Másik munkaterepemen meg közölték, hogy még egy gyereket nem asszisztálnak végig, mit is gondoltam, egyáltalán nem várnak vissza, és az utólag összeütött és visszadátumozott munkaszerződés alapján hirtelen meg is szűnt minden vita- és jogalapom. Magyar anyák, szüljetek gyerekeket!

Derékszögben állok a lepusztult kórház agyonkopogtatott ajtaja előtt a férjemmel. Nekünk se nyílik ki. Sokára, ásítva az ügyeletes nővér. „Jaj, mindenkire éjszaka jön rá mostanában.” Próbálom elütni egy viccel, még tán mosolygok is, ilyen vagyok, inkább, mint hogy neki legyen kellemetlen. Rideg, undok, sivár, ismerős kórházszag, nem mindegy? Jobb otthon görcsölni, otthon szülni, csak mert nézegethetem közben a könyvespolcomat?! Hagyjuk, csináljuk. Kábé mint legutóbb, csak se orvosom, se hátmasszírozós nővérkém. Ez a nő nem nyúl hozzám, két lépés távolságból válaszol, ha kérdezem. Hogy is van az a jó kis lélegzés, mindig elfelejtem? Minden szülés egyforma. Uncsi neki. Úgyis meglesz. Hol a dokim? Csak akkor hívhatjuk fel, ha már… (nem emlékszem) hány centire tágult. De méééért? „Ez 
a szabály lett bevezetve.”
Nem értem. Magánrendelőbe hordtam becsülettel havonta a pénzt, nem mondta, hogy aznap kell szülnöm, amikor amúgy is bent van. Majd jön. Már felhívtuk. Várom. Gyors vagyok, mint mindig, most már mindjárt, de még nem reped. „Burokrepesztés!” Végre. Dokim harsog katonás hangján. Magabiztos, meg vagyok mentve. Látom, bár a fájdalomtól elmosódva, sima ügy. Megrepeszt, aztán nyomás. Utána karikacsapás.

Sztárnőgyógyász. Mindent elhiszek neki, mert fogalmam sincs az egészről. Azt gondolja, tényleg le vagyok nyűgözve, amikor dugig teleírt noteszével – és az ebből fakadó időhiánnyal – dicsekszik. Magánbetegek. Betegek? Várandós kismamák. Kötelező havi ellenőrzés, súlymérés, vérnyomás, ultrahang, kis vitamin, tessék szépen vigyázni magára. Köhög? Írok antibiotikumot, nem lesz baj, jobb, mintha elfertőződik. Vérezget? Egy kis sárgatesthormon, ez most új, nagyon jó, feküdjön vele.
Az ember lánya úgyse tudja, mi történik, csak remél, hogy rendben mennek a dolgok, hisz annyi nő, annyi gyerek, nem lehet ez olyan borzasztó, persze mindenre rezzen, ami szokatlan, de hát mi nem szokatlan egy terhességben?! „Nincs két egyforma terhesség, minden szülés más. Nincs rutin, gyorsan kell dönteni, egy hónap múlva találkozunk.” És a sztárszülész tovagördül nagyon ezüstszürke, nagyon bőrüléses, nagyon autóján. Egy perce sincs. Telt ház.

Gyengülök, mint a múltkor. A fájások nem elég erősek. Mint a múltkor. Talán majd az oxitocin, mint a múltkor. „Vákuumot!” Nem emlékszik? Nem ismer? Legutóbb is meglett. Visszajött az erőm. Most is visszajön, vákuumot ne, légy szíves. „Most még nincs baj, de ha így maradunk, ki tudja.” Jézus, OK, biztos ez? Körbeállnak sokan. Köztük a kíváncsi nővérke, aki pár órája kikosarazott. Együtt jöttek 
be a dokival? Nézek rá, engedjem, tényleg? Bólint, vakon hisz a mindenható orvos istenben. „Ne, hagyjatok kicsit, megoldom, mindjárt.” Felsivít a gép. Rám cuppantják, lecuppan, majd megint, nem jön, nem megy. Aztán valahogy, sokadszorra, mégis. Sokára, halkan nyekken egyet a bébi, mint egy kismacska. Lepontozzák, nem is olyan rossz, gratulálnak. Megérkezik lomhán a testes főnővér, és elzöldül. Ő már látott gyereket. Mentőt hív. Még odahozzák a babát, három kilós fiúcska, szép, mint a testvére, véresre nyúzott feje búbját nem is láttam. Fogalmam sem volt, mi van, velem senki nem beszélt többet, de odahozták bebugyolálva, és csak annyit mondtam neki: „Ne haragudj.”

--pagebreak--

Második gyerekhez, főleg ha hirtelen kell ugrani a kórházba, már nem visz kamerát az ember. (A harmadikhoz se vittünk.) Tudjuk, hogy úgyse nézzük meg. Pedig most jó lett volna. Elképzelhető, hogy ha van egy digitális tanú, másképp történnek a dolgok. Orvos barátaim, akik hideglelős józansággal tudnak rátekinteni az ilyen történetekre, tudják, hogy hogyan megy ez. Elmagyarázzák, nem szépítik, talán ők is átélték már. Az orvos ember egy vészhelyzetben hoz egy rossz döntést. És utána másik két rosszat. Logikusan és következetesen halad, de egy eleve téves nyomon. Point of no return. Végig kell vinni az elgondolást, mert már nincs visszaút.

„Szép ezen a fotón, ugye?” Milyen figyelmes a mentősöktől, hogy itt hagyták ezt a képet nekem a babámról. Mi lesz velünk? Apja vele van, félóránként SMS-ezik. Veseműködés, vérnyomás, légzés, májfunkció, talán, mintha. Küzdenek az életéért, én meg itt fekszem félholtan a rossz szagú, sokágyas kórteremben, és halálosan szégyellem magam, hogy nem tudtam megszülni a gyerekemet. Mások? Nem tudom, sok a rémtörténet, de ez most az én sztorim. Vagy a dokié? Vagy a gyereké? Ki asszisztál kinek az elrendelt sorsához? Ki hibázott? Nem lehet kibírni. Egy huszonéves kórházi pszichológuslány tétovázik az ágyam végénél. Ha esetleg akarnék. Nem akarok. Veled biztosan nem. Átismétlem inkább a miatyánkot, amit anyám valahogy, valaha megtanított, de még sose kellett. Ezerszer mantrázom könnyek közt, és lassan megértem. „Legyen meg a Te akaratod.” Eszerint az összes dolgom most már az, hogy elfogadjam, ami van.

Már nem sok minden van. Még fekszem, jártányi erőm sincs. A dokim naponta többször jön, valami méhen belüli vírust remél, ami majd kitenyészik, meglátom, és akkor az mindent megmagyaráz. Ágyamnál, telefonvégen mindenki velem van, aki számít. Felvonulnak a végzetes éjszaka szereplői is. Meg vannak döbbenve. Az unott, álmos nővér roppant együttérző. Nem gondolta volna. Ugye, hogy mik vannak? Mindenki mesél egy történetet, aminek jó vége lett. Megkérdezem mindenkitől, hogy vajon rosszul csináltam-e valamit. Nem, dehogy. Valaki valamit esetleg? Nem, dehogy, minden megtörténhet, és a kiskrapek a másik irányba csavarodott, meg nem mindegy, hogy fekszik a baba, nem volt ez egyszerű, anyuka. „Minden rendben lesz.” Aha. Erre feltámadok. Ez az álszent sunnyogás, ez a kollegiális összehallgatás, ez a ki nem mondás még betegebbé tesz. Muszáj visszamennem a történetembe, és a végére járni, ha addig élünk is.

Csecsemő intenzív osztály. Mintha megannyi kis ravatal. Halkan, egyenletesen pittyegnek az inkubátorok, kicsi aligemberkék szuszogtatnak gépekre kapcsolva. Melyik az enyém? Jézus. Lenyugtatózva, gondosan kikötözve, csövekkel behálózva, élet által megalázva fekszik a babám. Megfogom a kezét egy kis lyukon át. Szia, Kincs, itt vagyok. „Doktor úr, mégis mi van? A férjem percről percre tudósított, minden apró fejleménynek óvatosan örült, olyan, mintha valami javulna? Tényleg van már vizelet?” „Asszonyom, ez a baba rossz prognózisú. Agyvérzést kapott, összeesett a szíve, nem volt vérnyomása, leálltak a szervek, most gépekkel tartjuk.” „De miért történt, mondjon már valamit, könyörgöm! A kórházban semmit nem mondanak.” „Asszonyom, mi gyerekgyógyászok nem szeretjük a vákuumot, mert nagyon nagy a szövődmények kockázata. Bizonyos esetekben, végszükségben, jól felhelyezve szokták finoman kiemelni vele az újszülöttet, de ezzel a babával nagyon elbántak. Hogy mi lesz a gyerekkel, nem lehet tudni. A csoda lehetősége fenntartva.”

Napokig jártunk be. Valahogy tudtam aludni, de patakokban folyt rólam a víz minden reggel. Már tudtam, hogy ez a baba nincs. Még élt, de nem eszmélt. Folyamatosan bőgtem, de ha nála voltam, eszelős nyugalommal próbáltam anyának érezni magam, és bátran, nyugtatón viselkedni. Azt súgtam a fülébe földöntúli frekvencián, hogy azt akarom, amit ő. Ha maradni akar, vele leszek, és örülök neki, de ha mennie kell, menjen, ne legyen rám tekintettel – nagyon fog hiányozni, ám én elfogadom a döntését, és elengedem, és mindig szeretni fogom. És tényleg nem tudtam most már, hogy mért is imádkozzam, hogyan legyen. Legyen, ahogy lennie kell. Legyen meg az Akarat. Végre egy női doktor volt soron az ügyeletben, és szent borzalommal, erőnek erejével végighallgattam, hogy milyen forgatókönyvek lehetségesek. Azt mondta, ha esetleg lejön a gyerek a gépekről, az agyi felvételeket elemezve nem lehet megjósolni, hogy vajon akár csak a kisujját fel tudja-e valaha egyedül emelni. Csodáról nem esett szó. Éles pillanat volt. Láttam rajta, hogy látja, hogy megértettem. És ő látta rajtam, hogy megértettem, hogy ért engem. Másnap reggel, a tizedik napon távirat érkezett, melyben értesítettek, hogy a babám elhalálozott. Elment. Elengedtem. Elengedték.

Vírus ki nem tenyészett. Épkézláb magyarázat nem született. Menni kell tovább, mondta a dokim, szülni kell újra, nincs más megoldás. Utánanéztem alaposan: egy műhibaper legalább hét évig eltart, ha nagyritkán hibásnak mondják ki az orvost, az esetek nagy részében akkor se őt büntetik, hanem a kórházat. Fizetnek, ha épp van annyi a kasszában. Se letöltendő, se le nem töltendő fegyházbüntetés nincs kilátásban. Az orvos praktizál tovább, és ha ideje engedi, szomorúan gondol a történtekre, de hisz előfordul az ilyesmi.

„És mondja, doki, ha úgy érezte, baj van, bár nem volt, ha meg akarta előzni a még nagyobbat, akkor mért nem fogót használt, nem mintha jobban hangzana, de azt mondják, az kíméletesebb?” „Mert én nem tudok fogózni.”

Állok a párommal a balatonfüredi temetőben. Nagyanyám sírján, a kis kővázába temettem el két kezemmel a hamvakat. Tudjuk, hogy ez nem a vége, hogy sosincs vége. Hogy életre szóló leckét kaptunk. Vereséget szenvedtünk, és nincs elégtétel. Muszáj továbbmenni. A holdat azóta kicsit utálom, főleg ha dagad.

A harmadik babám is kórházban született, biztos kezek között. Az új dokim, a Professzor hagyott érvényesülni. Megengedte, hogy elmenjen, majd visszajöjjön az erőm. Csak figyelt, érzett engem, jókor szólt, és jól érintett meg, ha kellett. Nem ő szült, hanem én.

Szöveg:Pataki Katalin.Ez a cikk az Éva 2011. májusi számában jelent meg először. Minden jog fenntartva.