– Mi az oka annak, hogy a mentős hivatást választotta? Volt valaki orvos, esetleg kifejezetten mentős a családban?

– Mint sok mentőápoló, én is elsősegélynyújtással kezdtem először foglalkozni, a kétéves képzésnek borzasztóan sok pozitív hozadéka volt az életemre nézve. Természetesen a megszerzett tudás is nagyon fontos volt, de soha életemben nem éreztem annyira magabiztosnak magam, mint a képzés után. Tudtam, ha baj van, oda merek lépni másokhoz, tudok segíteni. Mindezt tetézte több családi tragédia, ami miatt megszületett bennem a felismerés, hogy nagyon sokat tehetek azért, hogy a családomat, a szeretteimet biztonságban tudjam. Nem elég a rendszertől várni a segítséget, az elsősegélynyújtás mindenki számára elsajátítható. Nem elég tudni a mentők telefonszámát, az alapvető ismereteket feltétlenül ismerni kéne.

– Mióta dolgozik mentősként, illetve mit csinált előtte?

– Az igazat megvallva teljesen más terveim voltak korábban. A Szegedi Tudományegyetemen művészettörténetet, múzeumpedagógiát tanultam, és a Szépművészeti Múzeumban szerettem volna dolgozni. Az egyetem alatt végeztem el a már említett elsősegély-tanfolyamot, bővült az ismerősi köröm, megismertem mentőtiszteket, mentőorvosokat. Felnéztem rájuk, precíznek és magabiztosnak láttam őket, de sose gondoltam arra, hogy egyszer én is mentőzni fogok. Távolinak éreztem magamtól ezt a világot, így az elsősegélynyújtással kezdtem el foglalkozni. Amikor azonban megtudtam, hogy a Máltai Szeretetszolgálat Mentőszolgálata önkéntesekkel karöltve mentőegységet indít, azonnal jelentkeztem, és onnantól nem volt megállás.

– Mit gondol az orvosok, a mentőorvosok helyzetéről ma Magyarországon?

– A szakma kiválóságai nemzetközi versenyeken szerepelnek, kutatásokban vesznek részt, és kiváló szakemberek dolgoznak az Országos Mentőszolgálatnál. Az állampolgárok azonban néha elfelejtik, hogy a mentők is emberek. Az OMSZ hősként állítja be a dolgozóit, és ez igaz is bizonyos szempontból.

– 2017-től dolgozhatnak nők is mentőautókon Magyarországon. Eddig vajon miért nem dolgozhattak mentősként?

– A rendőrök vagy a tűzoltók munkájához hasonlatosan a mentőmunka is alapvetően férfias szakma, elsősorban a fizikai megterhelés miatt. Betegeket kell cipelni, és emiatt sokszor borzasztóan nehéz. Korábban fel sem merült, hogy ezt nők is el tudják végezni: nem tudom, hogy az igény vagy a szükséglet született meg előbb, de néhány éve „kereslet-kínálat” aránytalanság lépett fel, rengeteg nő tanult ápolónak, mentőtisztnek, emellett szükség volt emberekre a Mentőszolgálatnál is. Jó döntés volt, hogy az OMSZ megnyitotta a lehetőséget a nők előtt.

– Mit gondol egyébként a nők helyzetéről olyan szakmában, amiket a társadalom nem tart kifejezetten nőiesnek?

– Ma már nem igazán találkozunk olyan szakmával, aminek ne lenne női képviselője, a mentés sem kivétel ez alól. Voltak igazi úttörők, akik bebizonyították, hogy helyünk van ebben a világban. Azóta a nők száma folyamatosan emelkedik, ennek pedig egyértelműen az az oka, hogy hiánypótlók, és ma már a legtöbb férfi kollégám mondja, mennyire szívesen dolgozik nőkkel.

– És könnyen be is fogadták?

– Az ország első női mentőápolóinak egyike voltam. Tudtam, hogy fenntartással fognak kezelni a kollégák, hiszen – legyünk őszinték – mindentől tartunk, ami változásra kényszerít bennünket. Ebben az esetben pedig évtizedek óta jelen levő véleményt kellett újragondolni. Az első fél-egy évben tudtam, hogy bizonyítanom kell. Ez minden női kollégáról elmondható, és egyébként ezért szeretnek minket. Kérdezünk, tanulunk, agilisek vagyunk, tudjuk, hogy többet várnak tőlünk a kollégák, ezért többet is teszünk le az asztalra.

– Érte kifejezett hátrány a munkájában azért, mert nő?

– Természetesen, de ezt az első perctől a helyén kezeltem. Tudtam, hogy a kritika, a meg nem értés nem a személyemnek szól, hanem annak a szerepnek, amit betöltök. Nagyon sokat erősödtem ebben az időszakban, megtanultam különválasztani a nekem, illetve a szerepeimnek szóló visszajelzéseket. Nem mondom, hogy könnyű volt, de utólag visszagondolva megérte. Nemcsak a munkámban, hanem a mindennapokban is tudom alkalmazni a megszerzett tapasztalatot: vajon nekem szól a kritika vagy annak a szerepnek, ami betöltök? Ki vagyok én? Hol vagyok a szerepeim mögött? A szerepeim formálnak engem vagy fordítva? Hosszú önismereti út, az biztos.

– Előnyök nincsenek is?

– Dehogynem. Könnyebben szót értek az emberekkel, jobban ráérzek a problémáikra. Nőknél, gyermekeknél többször tapasztaltam, hogy jól együtt tudunk működni, meg mernek nyílni előttem. Az agresszív betegekkel mar nehezebb dolgunk van, de több alkalommal tapasztaltam, hogy ha férfi kollégákra nem is hallgatnak, rám igen.

– Milyenek a mindennapos tapasztalatai? Igaz, hogy nagyon nehéz a magyar utcákon menőautóval haladni?

– Ezt nagyon nehéz megítélni. Vonulás közben magasabban ülünk, mint az autósok, távolról figyeljük az eseményeket. Ugyanakkor, ha civilként autóval közlekedem, néha nehéz jól reagálni, hiszen nem tudom, mit szeretne a mentőegység, merre halad, hogy tudom segíteni. Egy biztos, a hirtelen és kiszámíthatatlan mozdulatok a legrosszabbak. Sokszor már az elakadásjelző használata is sokat segít, azt üzeni a mentőegységnek, hogy „látlak, figyelek, gyere bátran…..” Ennyi pont elég.

Többször is megfigyeltem egy érdekes forgalmi helyzetet, ami gyakorlatilag a mindennapjaink része.

– Hogyan lehet ezt megakadályozni?

– Minimális odafigyeléssel. Lassítsunk, használjuk az irányjelzőt, a vészvillogót, ezzel üzenünk a mentőegységnek és a forgalom többi résztvevőjének.

– Mi a szakmájában a legszebb?

– Nehéz kiemelni különösen szép pillanatot, hiszen nagyon szélsőséges helyzetekkel találkozunk. Minden mentődolgozó sikeres újraélesztésről, illetve levezetett helyszíni szülésről álmodik, szerintem ezek a legszebb pillanatok. De soha életemben nem éltem meg olyan széles érzelmi skálát, mint amióta mentőzöm. Persze főleg érzelmileg megterhelő helyzetekkel találkozunk, viszont kevés nagyobb öröm van annál, mint amikor olyan valakivel beszélhetünk személyesen, akinek megmentettük az életét. Ami másnak krízishelyzet, sorsfordító, tragikus pillanat, az nekünk egy feladat, ami után jön a következő. Folyamatos tudatosságot igényel, hogy ne ösztönösen, hanem tudatosan viselkedjünk egy helyszínen.

– És mi a legnehezebb?

– Számomra talán az, amikor látom, hogyan tesz tönkre egy embert, egy családot a függőség, legyen az gyógyszer, drog vagy alkohol. Különösen fájdalmas családokhoz kivonulni, ahol az egyik családtag függősége tönkreteszi a környezetét, családok hullanak darabokra, gyerekek nőnek fel szülő nélkül.

– Ha nem mentőtisztként dolgozna, mit csinálna a legszívesebben?

– A művészetek iráni érdeklődésem nem múlt el. Biztosan a Szépművészeti Múzeumban dolgoznék, kutatnék, kiállítást szerveznék.

– A munkáján kívül mivel foglalkozik a legszívesebben? Mi a hobbija, hogy tud kikapcsolódni?

– Nagyon szeretem az állatokat, a növényeket. A kertészkedés a legkedvesebb hobbim, jól esik kimenni a kertbe, virágokat metszeni, füvet nyírni. A virágok csendben vannak, és egy hosszú műszak után semmi másra nem vágyom, csak nyugalomra.