A téma örök és a sor végtelen. Dolgozó anyaként a mindennapjaimat átjárja a lelkesedés, az inspiráció és a fejlődés lehetősége. Ugyanakkor mindig velem van a soha meg nem szűnő bűntudat, lelkiismeret-furdalás, hogy soha nem ott vagyok ahol „kellek”.

A munkám utazással jár. Sok utazással. Mikor belevágtunk a családtervezésbe, nem volt kérdés, hogy majd a gyerek – illetve most már gyerekek – fognak alkalmazkodni, és nem fogok pályát módosítani csak azért, mert édesanya lettem. Amikor az első fiam megszületett, alig volt három hónapos, mikor elindultam vele és megtartottam egy egyhetes képzést Olaszországban, majd rá két hétre Szlovákiában, hogy utána visszatérjek még egyet megcsinálni Olaszországba. Azt hiszem ebben az időszakban, kicsit magamnak is akartam bizonyítani, hogy meg tudom csinálni.

Évente kb. 5-8 képzést tartok, és ebből pár olyan, amin részt veszek és nem én szervezem. A férjem olasz, így ha nem ez lenne a munkám, akkor is mennénk. Emlékszem az első alkalomra mikor nélküle mentem el. Egyszerre volt felszabadító és marcangolt a bűntudat. Hiába tudom, hogy bármilyen más munka ugyanezzel az érzéssel járna, a sok esetben több ezer kilométernyi távolság ezt csak felerősíti.

Mikor megszületett a második fiam, ugyanez lett volna a menetrend – csak miután megszületett rá 3 napra bezártak az országhatárok; pandémia volt világszerte. 2021 nyár végén, mikor elindultam vele az első képzésre, ugyanazok az érzések bukkantak fel bennem, mint anno 4 évvel ezelőtt.

„Minek rángatom a gyerekemet? Milyen kockázatoknak teszem ki? Miért zökkentem ki a megszokottból?" Hiába tudom és látom, mennyire magabiztos, talpra esett és mindenkivel barátkozó a nagy fiam. A társadalom (és sokszor a család, barátok által) ránk rakott „ijesztgetések” működnek. Tudatosan kell mindennap dolgoznom ezeken az előítéleteken magamban, hogy higgyek abban amit Mi (szülők) gondolunk a legjobbnak a gyerekeink számára.

Visszetekintve az elmúlt 5 hétre, amikor is 2 országban összesen 3 egyhetes képzést tartottam összesen 70 embernek – mindezt úgy, hogy a másféléves kisfiam velem volt –, bevallom, kicsit soknak tartom én is. Szabadúszó társadalmi vállalkozóként nem volt választásom. A résztvevőim közt sok volt a fiatal nők és férfiak vegyesen, akik még csak most helyezkednek a munkaerőpiacon. Tőlük olyan visszajelzéseket kaptam, amik megerősítettek abban, hogy igenis kellenek ilyen példák:

Azt szeretném hozzátenni, hogy mindezt úgy tudom megvalósítani, hogy a férjemmel partnerként kezeljük egymást. A célunk egymás segítése az önmegvalósítás útján legalább annyira, mint hogy szülőként is a legjobban tudjuk nyújtani a gyerekinknek. Olyan kollégáim, szüleim és munkám van, ami támogat engem, mint Édesanyát hogy azt csinálhassam amit szeretek. Tudom, hogy a mai gazdasági helyzetben nagyon ritka, hogy valaki otthon tudjon maradni főállású Édesanyaként – ezért sokan kényszerből mennek vissza a munkahelyükre.

Dolgozó anyaként én csak azt kívánom minden Édesanyának, hogy olyat csináljon ami tölti, amit szeret, mert akkor tudj a legjobb verziót adni magából a családjának is – mind Édesanyaként, mind feleségként.

Tudod mi az a 7 érzés, amit a dolgozó édesanyák leggyakrabban éreznek? Eláruljuk a galériánkban!