Már évek óta több-kevesebb sikerrel használtam különböző társkereső oldalakat, amikor összeakadtam Michellel. Sokat randizom külföldiekkel is – igazából soha nem mondom azt, hogy soha. Michel jó tízessel idősebb volt nálam, és hamar intenzív csetelésbe bonyolódtunk. Gyorsan kiderült az is, hogy nagyjából ugyanazt akarjuk: jól érezni magunkat valakivel, lehetőleg hosszabb távon. Minél jobban mélyült a digitális kapcsolat, annál bizonytalanabbá vált, hogy mi lesz a folytatás, a távolság miatt, persze. Mit gondolsz, ne hagyjuk abba? – írtam neki. – Ahogy gondolod – válaszolta –, ami engem illet szeretek a jelenben élni, az út van olyan fontos, mint a cél. Már ha létezik egyáltalán cél ilyen esetben. – Michel sokat utazott, elképzelhetőnek tűnt, hogy inkább előbb, mint utóbb lesz még alkalmunk összefutni, így aztán ha csak a poén kedvéért is, de úgy voltam vele, hogy oké, miért ne, folytassuk.

A következő pillanatban kitört a járvány.

Franciaországban nagyon súlyos lett a helyzet, Michel következő tizenegy konferenciáját törölték, ő maga visszavonult a Szajna-parti villájába, így legalább bezárva nem érezte magát. Nekem az ilyesmi, mármint a vagyon meg az értékes ingatlan, egyáltalán nem imponál, különben is annál már „dörzsöltebb” voltam, hogy beleéljem magam egy nemlétező kapcsolatba – márpedig nem tudom, ki hogy van vele, de ha még nem találkoztam valakivel személyesen, az számomra egészen biztosan egy nemlétező kapcsolat. Mindazonáltal szórakoztatott a dolog, és meglehetősen romantikusnak találtam, hogy miközben próbálom feldolgozni a sokkot, amit a pandémia sci-fi-szerű következményei jelentenek, alkalmazkodni a karantén teljesen új kihívásaihoz, kitalálni, hogy dolgozzam otthonról és és milyen feltételek mellett kerülgessük egymást a lakótársammal, nos eközben van a távolban valaki, aki minden nap megkérdezi, hogy vagyok. És én is tőle. Akihez egyre mélyebben kötődöm, akiről egyre többet tudok, akinek követem a mindennapjait, hogy milyen nehéz rávenni a gyerekeit, akik minden második hétvégén tartózkodtak nála, hogy ne videójátékozzanak annyit; hogy milyen jazzt hallgat a maratonedzései közben. Egy szó mint száz, noha még mindig totál bizonytalan volt, hogy mikor találkozhatnánk személyesen, egyre nehezebb lett volna elengedni. Napról napra erősödött a „valakihez tartozás” érzése, bár pontosan tudtam, hogy minden a személyes találkozáson múlik.

Közben nyár lett, egyre szabadabban mozoghattunk, Michel elkezdtett újra utazgatni és szóba került, hogy augusztus végén Budapestet is útba ejti. A méltóságomból ekkorra már csak néhány morzsa maradt: hetekig szanaszét stresszeltem magam, kitakarítottam pincétől a padlásig (pedig egy hotelben foglalt szállást) és ezerszer elképzeltem, milyen lesz fizikailag is együtt, mit fogok felvenni, mit mondok majd először – ő sem rejtette véka alá, hogy hasonlóképpen van ezzel. A kedvenc éttermemben találkoztunk. Élőben is kijöttünk, könnyebben, mint amire számítottam. Késő estig beszélgettünk, sétáltunk a városban, aztán lassan, fokozatosan elkezdtem igent mondani arra, hogy megérintsen, átkarolja a derekamat, megcsókoljon. Az érintése, na az szokatlan volt. Nem éreztem azonnal, hogy „ismerős” test ülne mellettem. Ő persze végig türelmesen mondogatta, hogy ne érezzem magam nyomás alatt csak azért, mert fél év várakozás után most vagyunk együtt először, és azóta is elhiszem neki, hogy így gondolta (még ha nem is érezte így).

Közben tisztában voltam vele, éspedig nem is a lelkem mélyén, hanem a tudatom felső szintjén, hogy ha nem csak pár napot töltene Magyarországon, akkor nem történtek volna meg a dolgok ilyen hamar. Tudtam, hogy több időre lenne szükségem, és hogy inkább a kíváncsiság vezetett ide ilyen gyorsan, mint a vágy. De az is nyilvánvaló volt, hogy bármelyik pillanatban mondhatnék nemet, én pedig nem tettem, sőt.

Másnap délelőtt visszament a szállodájába. Közben ugyanis mindketten dolgoztunk; ki gondolta volna, mi mindenre nem jó a home office. Néhány órával később jött egy hosszú csetüzenet, amiben Michel elmondta, hogy nem tudja elképzelni a folytatást. Talán ha közelebb élnénk egymáshoz… de így, hogy országok választanak el minket, túl nagy erőfeszítés lenne neki, és talán nekem is. Azt is írta, másmilyennek képzelt: mosolygósabbnak, önfeledtebbnek. De ha akarom, akkor ezt a maradék két napot még tölthetjük együtt, egyfajta szalmalángszerű románc gyanánt. Ez lett a fél évig tartó távrandizásból.

Az első pillanatban nem fogtam fel, aztán úgy éreztem, mint akit felpofoztak. Az fájt a legjobban, hogy néhány órával azután írta meg mindezt, hogy kiszállt az ágyamból. Este megbeszéltük egy kávézóban, kedvesen, kimérten, csak semmi vörösbor-arcbalöttyintés, elvégre egyikünk sem a drámai jelenetek embere; ám onnantól én sem akartam semmilyen románcot. Két nappal később már azt sem értettem, mit akartam tőle valaha. Azóta is összerezzenek, ha rá gondolok. Néha még csetelünk, pár hetente, de nem mondanám, hogy alig várom a telefonom pittyenését.

Szóval végülis szerencsésen megúsztam. A második hullám alatt már nem vár rám senki a csetszobában. Kicsit hiányzik az online romantikázás egy titokzatos idegennel, de közben naná, hogy jobb így. Majd ha ennek vége lesz, eljön az én emberem is.

Így találd meg a szerelmet (de tényleg!) online: