Békével és nyugalommal a szívemben kezdtem el hangolódni múlt héten erre az újra beköszönő, nem várt ismerősre, a digitális oktatásra. Hittem, az előző év már megedzett minket a témában, mindenki flottul áll majd az újbóli helyzethez. Pengeéles tudással rendelkezünk az online felületek kezelésében, mit nekünk újra otthonról! Vasárnap éreztem, hogy le kell fektetnünk pár szabályt, nem igaz: csak egyet. Azt, hogy mama, papa, vagyis mi, a szüleik délelőtt masszívan dolgozni fogunk, tehát nem fogunk tudni rohangálni hozzájuk 20 percenként.

Hétfőn kezdődött aztán az igazi utazás.

A platformok, készen várták a tanulni vágyó kis csemetéinket. Kiropogtatták az ujjperceket a drágáink és 7:50-kor a lőállásba vezényeltük őket. Mi, segédtisztek, a hátuk mögött álltunk a kezdeti ki-be-fel-lekapcsolódáshoz, gondolván, hogy 20-30 perc és mi is leülhetünk dolgozni. Majd kezdődött úgy, hogy „...van kód? ...milyen kód? ...ezt nyomjam? ...mit nyomsz?

Majd folytatódott, hogy „...melyik felületen vagy? ... vajon ezen a felületen kell lenned?” Könnyed vérnyomásemelő reggeli bemelegítésben volt része mindenkinek. Valahogy megtaláltuk végül a linkeket és mindkét gyerek belépett, minimum 15 perc késéssel a maga online órájába.

Keddre virrad a nap.

Második nap az online suliban.

Megosztok veletek egy délelőtti életképet, ami akár sok más kisiskolás szülőnél is megtörténhet, ugyanígy:

Ez az online hasítás csak azért megy látszólag gördülékenyen, mert kibővítettük a sávszélességet egy hónapja (YESSSS, hogy akkor gondoltunk előre!!!) illetve reggel 7:45-től próbáltuk megfejteni most kivételesen az órarendeket és a csoportbeosztást. Mindenki a helyére kerül végül, és amikor épp leülök, hogy nekikezdjek a munkámnak, szól a kisebbik: elszállt a teams!!!! Kész. Ez körülbelül olyan erejű ügy, mintha nukleáris robbanás történt volna Pakson és jön a radioaktív felhő, úgyhogy meneküljünk! Se kép, se hang a gépén. Hívjuk a férjemet, aki ugye virtuálisan Kínában van. Egy csupa mosoly kínai nővel beszél az uram, amikor berongyolunk hozzá. Közli meeting partnerével, hogy baj van: nem megy a gyerek online schoolja, muszáj mennie!

A férjem ugrik, mint superman, hogy megállítsa a világvégét, én meg ott maradok a gépe mellett, aminek a másik oldalán ugyebár, Kína van. Látom, hogy a kis nő kitartóan vár. Hosszú az a 2 perc, amíg a férjem elhárítja a vészt, így mivel a kedves arcú néni nagyon cukinak tűnik, én meg még sosem jártam Kínában, hát át se gondolva a dolgot felveszem a férjem fülesét, beülök a székébe és bemutatkozom a hölgynek. Mondom neki, hogy én vagyok a feleség, bocsi, hogy így a semmiből beugrottam a meetingükre, de jöttem egy kicsit szórakoztatni, amíg vissza nem ér az uram. Fel se tud ocsúdni szegény, mert már mondom neki, hogy folyamatmenedzsmentről nem tudok neki beszámolni és azt se fogom tudni megbeszélni vele, hogy hány új kollégát vegyenek fel, de otthonsulizásról most annál többet tudok mondani. A kínai nő változatlanul csak pislog és mosolyog, majd „it’s ok”-val megnyugtat, hogy semmi gond, örül, hogy megismer és tud várni a férjemre. Így bazsalygunk egy kicsit, megkérdezem milyen az idő náluk, ő beszámol róla, aztán befut az uram. Én búcsút intek Kínának és a mosolygós hölgynek. Mindenki visszaül a helyére és haladunk tovább az online sztrádán, amibe már én is beszállok és nekikezdek megírni ezt a cikket, amit olvasol.

Nem egyszerű műfaj ez az online tanulás második alkalommal sem. Bedobtak mindenkit a mélyvízbe hétfőn, vagy beugrottunk kamikáze módra, ezt még nem látom tisztán. De mindenesetre küzd a gyerek, a szülő, a tanár. A szülő igyekszik utolérni magát a munkában, ’majd este visszaülök’, ismerjük ezt sokan. A gyerek, a tanár gyorstalpalón hajt, hogy kiismerje magát egy számára új rendszerben. Tegnap a tanár nénink megosztott egy fotót, leterheltségét jellemezve, amin egy nő levendula csokrok között fekszik kinyúlva, kimeresztett szemekkel. Ma azt hiszem mellé fekszem.

Galériánkban pedig olyan tantárgyakat találsz, amiket a következő 10 évben már tanítani fognak az iskolákban. Öveket becsatolni!