„Nagyon szeretem úgy figyelni az életemet, hogy lássam, mit tálal elém. És hogy vajon azt, amit elém tálal, igazán észreveszem-e.”
Építészmérnöknek tanultam, amikor rájöttem: színész szeretnék lenni. Az első társulatomban találkoztam A Mester és Margaritával – épp akkor mutatták be, s olyan nagy hatással volt rám, hogy azonnal olvasni kezdtem a könyvet. Ez a regény egy csoda. Olyan emberismeretről tanúskodik Bulgakov – ahogy például leírja Pilátus legkisebb szemöldökrezdülését is –, hogy azt színészileg csak alulmúlni lehet. 27 éves koromban megkaptam Pilátus szerepét az akkori rendezőmtől, Somogyi Istvántól. „Szerintem ez nem az én karakterem” – gondoltam. Hihetetlen belső kudarcsorozatokat éltem át, miközben folyamatosan szívtuk magunkba a bulgakovi csodavilágot, és 13 éven át játszottuk telt házzal aSzkénében. Több mint 250-szer játszottam el Pilátust, s eltelt vagy 10 év, mire rájöttem, miért kaptam ezt a szerepet. Rádöbbentem, hogy volt valaki az életemben, aki úgy figyelt rám, a magánemberre és a színészre, hogy szembesíteni akart egy problémával, amit meglátott bennem. Ma is gyakran megesik, hogy biciklizés közben elmondok magamnak egy monológot, csak úgy, jókedvemben
A Mester és Margaritából.
Már felnőttként adott óriási élményt Spiró Györgytől aFogság. Többet tudtam meg belőle az ókori Rómáról, Jeruzsálemről és Alexandriáról, mintha az összes diákkori történelemkönyvemet átlapoztam volna. És közben visz a regény, tele szépséggel, filozófiával: nem gondoltam volna, hogy ennyire el lehet varázsolni engem ezzel. Szinte láttam magam előtt ajeleneteket. Most aFeleségversenyt olvasom: az is nagyon tetszik.

A 80-as években a műegyetemen úgy adtuk egymásnak akönyveket, hogy: „Te, olvastad ezt? Baromi jó!” Így jutott el hozzám Boris Vian házibuli-bibliája, a Venyigeszú és a Plankton, majd utána a Tajtékos napok. A Bárka Színház indulásakor mindannyian leírtuk egy papírra, hogy mit állítanánk színpadra, miben szerepelnénk örömmel: én a Tajtékos napokat javasoltam. Ez egy gyönyörű szerelmi történet. Nagyon erősen bennem van, ahogy a lány beteg lesz, ahogy egy virág nő a tüdejében – mi más lenne, mint a rák? Megragadott, hogy ahogy egyre betegebb, úgy megy össze a ház, úgy távolodik a várostól, benövi a pókháló, és már csak négykézláb lehet bemenni az ajtón. Érzékletes megfogalmazása annak, hogy amikor az ember megbetegszik, magába fordul, ráfeszül a halála: megközelíthetetlenné válik, eltávolodik mindentől, magától is.
Szeretek a rádióba járni, felolvasóestekre. Itt találkoztam olyan kortárs művekkel, mint Dragomán Györgytől A fehér király, Knud Romertől az Aki pislog, fél a haláltól vagy Jostein Gaardertől A narancsos lány. Farkas Péter Nyolc perc című kisregényét a Beszélő felolvasóestjén ismertem meg. Ez a fantasztikus költői erővel megírt mű egy öregasszony és egy öregember története – meg aszereteté. Két olyan emberről van szó, akik fél lábbal már a sírban vannak, és nem ismerik fel asaját rokonaikat sem. De még tudnak együtt nevetni, akár azon is, hogy micsoda megkönnyebbülést jelenthet bepisilni. A könyv egyik különlegessége, hogy rámutat: minden csak gondolkodás kérdése. Ahogy Hamlet mondja: „...mert nincs a világon se jó, se rossz, gondolkozás teszi azzá.”

Szerző: Scherer Péter, portré: Koléner Anita, tárgyfotó: Ribánszky Kata, Jágfai eszter

Ez a cikk az Éva magazin 2010. júmiosi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.