Örömmel jelentjük, hogy új tagot köszönthetünk az evamagazin.hu szerzői csapatában! Oroszlán Szonja mostantól rendszeresen jelentkezik úti beszámolóival, amelyeket rengeteg látványos, saját maga készítette fotókkal is illusztrál. Most San Franciscóról mesél nekünk.

Los Angelesből San Franciscóba utazni kétféleképpen lehet. Vagy felszállunk egy belföldi légi járatra, ami viszonylag hamar fent van, vagy felautózunk 6-8 óra alatt. Persze a repülés sem sokkal rövidebb a csomagokkal, az átvilágítással, a becsekkolással. Ki kell jutni a reptérre és az újabb reptérről valahogyan el kell eljutni a pontos címre. Repülni már repültem így, de akkor San Fransicóból – ahol több, mint egy hetet töltöttem – Mexico Citybe repültem tovább. Ebben az esetben viszont három napig maradtam Halfmoon Bayben, úgyhogy ezért is döntöttem az autózás mellett. Háztól házig tudtam eljutni, kényelmesen.
Szeretek kocsikázni, főleg hosszú utakon. Szeretek vezetni, közben jó zenét hallgatni és nézni azt, ami éppen körülvesz és jön. Ezen az úton főleg country zenét hallgattam. Valahogy illett a tájhoz és mostanában elkezdtem nagyon megkedvelni a country dalokat. Persze nem hat órán keresztül, úgyhogy néha átkapcsoltam a régi dalok csatornájára vagy a klasszikus rockra vagy a sima klasszikusra. Automata autó, tempomattal. Csak hátra kell dőlni, figyelni az utat, és lehet nézelődni.

Horror az úton
A Kalifornia államot középen átszelő 5-ös úton haladtam, ami néha-néha hegyek-völgyek között kanyarog, de többnyire hosszú, egyenes és unalmas, de nagyon. Sík a vidék, a hegyek is kopárak. Nagyjából az út felénél található egy akkora vágóhíd, mint a fél Hortobágy. De az is lehet, hogy az egész. A hatalmas húsüzem és tejgyár mellett végeláthatalan földterületen – azért írom így, mert nem zöld legelő! – több százezer marha álldogál. Megállt bennem az ütő és megszakadt a szívem. A szag elmondhatatlan és kibírhatatlan, mégis van pofájuk a közeli benzinkúthoz egy steakhouse-t felállítani és a környék legjobb húsát hirdető táblát kitenni. Nem, hogy enni nem bírtam volna, de a nap teljes hátralevő részére elvette az étvágyamat a látvány.
Bocsánat a kitérőért, de én rosszul viselem és nagyon ellenzem, amikor állatokat ilyen körülmények között tartanak.
Nem túl sűrűn, de vannak benzinkutak a sivatag közepén, ahol viszont legalább nyolc-tíz gyorsétterem képviselteti magát. Gyakorlatilag csak hamburgert és sültkrumplit lehet enni, helyenként pizzát, és a legnagyobbaknál talán egy vegetariánus tortillát megcsíphetünk. Persze ettem hamburgert is, nem vagyok vegetariánus, de akkor még nem láttam a „legelő” hőseit.
Half Moon Bayhez közeledve újra jön az erdő, ami sötétzöld és dús, az illata pedig sokkal igazibb, mint egy Wunderbaum-é.

Ezután a szakasz után találkozik össze az 5-ös út a partmenti 1-essel, az álomúttal. Ezen az úton terveztem visszamenni, ami legalább nyolc óra, megállásokkal, de csodaszép. Meg lehet állni fókákat és rozmárokat nézegetni, ott van Monterey és környéke, aztán Malibunál és Santa Monicanal érkezünk be LA-be. Az út végig az óceán mellett halad, elképesztő látvánnyal, főleg visszafelé, ahol a mi sávunkban semmi sem blokkolja a kilátást.
Reggel kilenckor indultam és delután fél öt körül értem oda, két megállással. Csodálatos hely ez „Félhold” öböl. Az unokatestvéremék a domb tetején laknak, ahonnan a kikötőre látnak, és olyan naplementében van részük, amit egy életen át lehet tátott szájjal bámulni. San Francisco belvárosa kb. fél óra, de Amerikában ezek nem távolságok.

--pagebreak--

Az utca, amit mindenki ismer
San Francisco nagyon rendezett, tiszta város, a híres Lombard streettel a közepén, ami annyi filmben szerepelt már. A kikötő izgalmas és isteni ott a kaja: a friss fogás és a clam chowder. Onnan indul a komp az Alcatraz börtönbe, ahol interaktív módon mutatják be az intézményt. Bezárnak egy cellába, aztán azért kiengednek, közben történeteket mesélnek, és megmutatják, melyik híres bűnöző melyik cellában raboskodott. Köztük volt Al Capone, Mickey Cohen és George „Machine Gun” Kelly. Filmeket bőven láttunk már ezekről a bűnözőkről, én pedig ott láttam a kalitkájukat. Nekem hatalmas élmény volt egy épület-mítoszban lenni.
A belváros vidám és jókedvű. Különböző negyedei a legkülönfélébb ízeket, embereket, csupa színt és látnivalót rejtenek. Lehet jókat vásárolni a Union Square-en, ahogy én is tettem a sógornőmmel és a tízhónapos kislányával, Jazzel. A négyéves fiuk, Leon aznap óvodában volt, az unokatesóm dolgozott, mi lányok ki is használtuk az alkalmat egy-két „csajos” programra. Bár kutyával és kisgyerekkel kimenni a homokos tengerpartra egyáltalán nem olyan, mint a filmeken.

A kutyát elengedni nem lehet, de a gyerek elindul a víz felé ezerrel, te meg rohansz utána, mire a kutya elhúzza a babakocsit és mindent összehomokoz, mert jönne ő is játszani. A fél óceánpartot hazavittük a kocsiban.
Rengeteget beszélgettünk, játszottunk a gyerekekkel. Vonatost, kamionost és a többit... Esténként pedig az unokatestvérem pácolta és grillezte a frissen vásárolt, aznap reggel fogott tengeri herkentyűket, a legzöldebb zöldségekkel. Bence nagyon jól főz, bármiről is legyen szó. Eltakarítani utána kicsit hosszadalmas, mert gyakorlatilag szétrobbantja a konyhát, de vacsora után mindig megállapítom, hogy megéri majd mosogatni. Persze csak akkor, amikor már be tudom gombolni újra a nadrágomat! Egészségünkre!

Nézegessétek a galériánkban Szonja fantasztikus képeit San Franciscóról!