„Misztikum és realitás, filozófia és történelem csodálatos együttállása – ez a kombó, úgy látszik, nagyon bejön nekem, filmben, könyvben egyaránt.”

Alighanem minden a „Tárgyak és élőlények”-kel kezdődött. Nevezett mű életem első könyve – azazhogy életem könyve: írója, illusztrátora, sőt még összeragasztója, méretre vágója is én voltam, 5 évesen. Volt benne kacsa, telefon, szobor, megannyi fontos dolog képaláírással és rajzzal. Most a szüleim vitrinjében pihen sok egyéb más relikvia társaságában, jól eldugottan, de azért úgy, hogy alkalomadtán azonnal elő lehessen húzni.
A könyvekhez való viszonyom tehát nagyjából innen datálódik, amely viszonyt leginkább a szenvedélyes szertelenség jellemzi, semmint akiegyensúlyozott állandóság. Magyarul néha rengeteget olvasok, néha semennyit. Ha életem könyvét, könyveit kellene megneveznem, talán akkor járok a legjobban, ha életem fontos szakaszainak emlékezetes olvasmányélményeit idézem fel. Gyerekkorom kötelező kűrjei – Ablak-Zsiráf, Pöttyös könyvek, Két Lotti, Egri csillagok satöbbi– felett most elsiklanék, de csak azért, hogy kellő nyomatékkal érkezhessem meg az első állomáshoz, a Brontë nővérek műveihez: Jane Eyre, Üvöltő szelek. Ekkor történt meg ugyanis, hogy az írott valóság és kamaszfantáziám teljes átfedésbe került, a történet beszippantott, az olvasás egyszerre nyújtott érzéki és intellektuális élményt. Emlékszem, jó pár évvel később jártam Észak-Angliában, és a szélfútta, kopár birkalegelő láttán ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint az Üvöltő szeleket olvasva.
Egyetemi éveim alatt rengeteget olvastam, de közülük nem találok említésre méltót, a színművészetin pedig minden erőmmel bölcsészmúltam megtagadásán fáradoztam, így talán egy könyvet se vettem a kezembe. Aztán újra feltámadt bennem a vágy, és egy ismerősöm tanácsára elkezdtem a Nobel-díjas José Saramago A kolostor regénye című könyvét, amit szinte egy szuszra felfaltam. Talán AMester és Margaritához hasonlítanám leginkább: egy portugál kolostor építése egy vak, ám mindent látó lány és egy vaskezű zsoldos katona szerelmével átszőve – misztikum és realitás, filozófia és történelem csodálatos együttállása – ez a kombó, úgy látszik, nagyon bejön nekem, filmben, könyvben egyaránt.
És akkor el is érkeztünk a szakmai találkozásokhoz: könyvek, melyekhez színházi és filmszerepek által vezetett az út. Jadviga párnája Závada Páltól, amibe épp csak bele akartam lapozni acastingra menet, és rendesen ott ragadtam – vagy a legutóbbi filmem alapjául szolgáló mű, Aglaja Veteranyi A gyermek a forró puliszkába esett című könyve. Még nem tudom, ez életem könyve lesz-e, mindenesetre életem eddigi legnehezebb filmszerepével ajándékozott meg egy cirkuszi artistanő figurájában. Maga az írás műfajilag nehezen behatárolható: egy különös szóáradat, egy belső monológ, mely egy kislány szemüvegén keresztül ad betekintést egy cirkuszos család széteséséről, meneküléséről Romániából Nyugatra, különös tekintettel az anya-lány viszony bonyolultságára.
Jelenleg A varázshegyet olvasom Thomas Manntól, nagyon lassan haladok vele, nem adja könnyen magát, de lehet, hogy ebből is életkönyv lesz, és néha elolvasok egy mesét Bartos Erika Anna, Peti, Gergő sorozatából a kisfiamnak. Pihenésképpen.

Szerző: Ónodi Eszter, Portré: Falus Kriszta

Ez a cikk Ónodi Eszter címmel, az Éva magazin 2010. évi júliusi számában jelent meg.

Minden jog fenntartva.