Hirtelen támadt, de sosem megbánt ötlet volt, hogy ez a nyaralás szóljon Belső-Isztriáról.

Hegyen épült városok
Motovunra nem volt nehéz rátalálni: messziről látható, igazi, hegyen épült város. Gyanús is lett, hogy itt az olaszok keze van a dologban, nekik szokásuk hegytetőre tenni a városokat. És tényleg: régebben Montona volt a neve, és az öregebbek ma is olaszul beszélnek egymás közt. Szállást pillanatok alatt találtunk az egyik várfalon belüli panzióban, és azt is rögtön éreztük, hogy innen nem is megyünk tovább.
Motovunra minden igaz, amit a legszebb álmainkban elképzelünk egy nyaralásról. Van benne igazi vár, várfal, amelynek legmagasabb pontjáról belátható az egész dimbes-dombos vidék, sőt tiszta időben a tengerig is ellátni. Van macskakő és macskák, néhány girbegurba utca, ciprusfás temető, spalettás ablakok, ropogós ciabatta reggel a boltban, mellé friss sajt, szőlő. Estére pedig – ez a város fő nevezetessége – kínálja magát sok szarvasgombás különlegesség (van megfizethető árban is!) és a helyi, kivételesen finom bor. Délvidéki derű.
Körben mindenütt kis dombok közt lehet sétálni, az út mentén főleg szőlő és gyümölcsfák, netán olajbogyó, mandula, dió. Itt bújik meg valahol a tölgyesekben az aranyat érő szarvasgomba is, de sajnos azt esélyünk sincs találni, csak jól kiképzett kutyák tudják felkutatni.
Nem messze, nagyobbacska gyerekekkel akár gyalogos távolságra van ide egy hasonló hegytetői városka, Groznjan, ami – ha lehet – még Motovunnál is szebb és hangulatosabb. Ezt az elöregedő, lassan elnéptelenedő kisvárost a hatvanas években fedezték fel maguknak helyi művészek, ennek megfelelően számos galéria és igényes kézműves bolt bújik meg az ódon falak közt. „A művészek városa” titulust büszkén magáénak valló település a központja a fiatal zenészek egyesületének is (International Cultural Centre of Young Musicians, ), nyáron kisebb zenei fesztiválokat tartanak itt. Azt meg mondani sem kell, milyen hangulatot teremt a sétához egy-egy reneszánsz kőházból kiszűrődő fuvolaszó.

Csillagtúrák
Miután feltöltekeztünk a környék földi és égi javaival, beláttuk, hogy innen jól lehet csillagtúrázni is. Egyik nap például a tengerhez, mondjuk a nem messzi Porechez vagy Rovinjhoz. A képlet ezekben a felkapott turistacélpontokban is ugyanaz: hangulatos sikátorok, évszázadok cipői által fényesre koptatott kövek, hangos és életvidám piac – megfűszerezve igazi kulturális csemegékkel. A közelben sikerült egy nyugodtabb partszakaszt is találni (a kempingek miatt nem is olyan könnyű), ahol azért megmutattuk a gyerekeknek: ez a víz bizony sós.
Kicsit hosszabb út volt dél felé Rijeka (nekünk: Fiume), de ehhez se kellett 3 óránál több. A város ma is stratégiai fontosságú, forgalmas kikötőváros, ahol a hajók láttán csak ámul-bámul a dunai uszályokhoz szokott gyermeki (és szülői) szem. A piac itt is kihagyhatatlan programpont: ehhez foghatóval még a kétmilliós Budapest sem büszkélkedhet, nem is beszélve a külön haláruscsarnokról. A Monarchia dicsfénye visszaköszön itt-ott, de az egész város inkább nyüzsgő, rohanó, keszekusza benyomást tett ránk. Nem így Opatia (nekünk: Abbázia), ahová hazafelé még betérünk egy kellemes, késő délutáni sétára. Ez az a napszak, ami talán leginkább illik ehhez az eleganciáját töretlenül őrző helyhez. A part mentén százéves szállodák sora, előtte gondozott virágágyak, örökzöldek. Nem nehéz ideképzelni a dédszüleimet, akik éppen száz éve itt töltötték nászútjuk egy hetét.

A világ legkisebb városa
Mit tartogathat még ez a környék a hátralévő napokra? Láttuk az útikönyvben: itt, Belső-Isztriában van a világ legkisebb városa. Kanyargós, vadregényes kis úton jutottunk el anevében is aprócska Humba. Nem okozott csalódást: kicsinek kicsi, az biztos. A legenda szerint óriások építették fel, akik a köveket a többi város építőköveinek maradékából hozták fel ide a Mirna folyó völgyéből. Tényleg minden van benne, amitől (mi legalábbis) városnak gondolunk egy helyet: van városfal, templom, polgárházak, vendéglő, városháza is. A gyerekek boldogan szaladgáltak körbe az egyetlen utcácskán: végre egy olyan helyen voltunk, ami nekik is teljesen bejárható. A vendéglő helyi finomságokkal hívogatott, nehéz volt megállni a langymeleg délben, hogy az ember legalább egy finom levest ne egyen.
Humhoz közel, a főút mentén van a szintén apró Roc. Ezt a városkát is a híres olasz vidékekkel vetekedő minőségű szarvasgomba tartja életben. Persze a történelme sem akármi: itt már akkor vár állt, amikor nálunk István király épp az intelmeit körmölte, jelenlegi formája pedig nagyjából a 15. századot idézi. A horvátoknak különösen kedves hely ez: Roc az ősi, titokzatos glagolita kultúra fellegvára volt. Hazafelé még betértünk (pontosabban egy kanyargós szerpentint megtéve felkapaszkodtunk) Buzetba. Ősi hely ez is, ami a többivel együtt hajdan a velenceiek birtoka volt. A város utcáin járva a gyerekek szótlanul közelebb húzódtak hozzánk – van ebben a félig üres, öreg településben valami kísérteties. Itt nem nehéz átélni a közeledő szürkületben, milyen is lehetett a mindennapi élet a középkorban. Megkönnyebbülve autóztunk vissza a Mirna völgyében a már jól ismert, barátságos Motovunba.
Szinte mint családtagoktól búcsúztunk az utolsó reggelen kedves szállásadóinktól, akiktől ajándékba saját készítésű bort, sőt a nénink kötötte gyapjúsapkát is kaptunk mind anégyen. Itt él még a hagyományos vendégszeretet is a helyiekben.
Estére kényelmesen hazaértünk – Isztria közel van hozzánk, holott tényleg teljesen más világ. Kipihenten nyúltunk el, és még sokáig emlegettük a motovuni naplementéket.

Szöveg: Viczián Zsófia, Fotó: Photolibrary, Europress

Ez a cikk az Éva magazin 2009. júniusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.