Borítókép: Ilyen lett volna egy kaland a Bridgertonok szolgálólányaként Forrás: Getty Images

Ilyen lett volna egy kaland a Bridgertonok szolgálólányaként

Az a hír járja kedves olvasó, hogy mióta a Bridgerton sorozat berobbant a Netflixen, nők ezrei, ha nem százezrei álmodoznak a két főhős, Daphne és a herceg szerelméről. A kujon hírében álló hercegről pedig egészen biztosan páran már azt is elképzelték, hogy milyen lenne, ha nem csak álmaikban oldozná ki a fűzőjüket! E sorok írója természetesen megérti, hogy a női nem ezekben az időkben epedezik a romantikus történetekért, melyben boldog a befejezés, ezért megosztok Önökkel egy titkos történetet, mely nemrég jutott a fülembe. De hogy honnan, azt nem árulhatom el természetesen. Lady Wistledown

Lassan 5 éve szolgálok a Bridgerton házban. Annak idején, amikor édesanyám lebetegedett és kiesett a varrónői munkából, azért szegődtem el ide, hogy segítsek a családomon. Bár szigorúak a szabályok, de nagyon szeretek itt dolgozni, mert a Bridgertonok kedvesek a személyzettel és családias a légkör. Pár napja viszont teljesen felborult az eddig megszokott életem egy lord miatt. El kell döntenem, hogy menekülök, vagy engedek a csábításnak?!

Akkor kezdődött az egész, amikor Annamarie helyett engem osztottak be a reggeli felszolgáláshoz. A vikomt vendégül látta pár barátját – most, hogy Daphne kisasszony elköltözött a herceggel közös otthonukba, hirtelen olyan csendes lett minden, szinte a légy zümmögését is hallani, a korábban nevetéstől és beszélgetéstől zajos fogadószobákban –. Tehát azon a reggelen én szolgáltam fel Mr. Bridgertonnak és vendégének a reggelit.

Engem is ezek a szemek vizslattak, amikor felnézett rám, mikor megálltam mellette a teáját kitölteni. Egy pillanatra megállt velem a világ, ahogy rápillantottam, bár a szolgálólányoknak tilos a nemességre tekinteniük, de nem bírtam megállni. Sohasem láttam még ennyire mélybarna szemeket, amelyek pajkosak, de közben valami titkos ígéretet is hordoznak. Még szerencse, hogy nem töltöttem az ölébe a teát, mert annyira elvesztem a tekintetében, főleg miután egyáltalán nem vagyok hozzászokva, hogy a Bridgerton család vendégei közül bárki is észreveszi a szolgálókat. Ez a férfi olyan nyíltan és érdeklődően tekintett rám, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Mikor végre észrevettem magamat, gyorsan távoztam az asztal mellől, de azt a félmosolyt, ami ott játszott az arcán a zavarom láttán, nem tudom kiverni a fejemből.

Persze a fiatalurak könnyen kezdenek a fiatal és csinos szoláglólányokkal, anyám jól kitanított mielőtt eljöttem szolgálni, de ez valami egészen más volt. Nem azt éreztem, hogy úgy mustrál, mintha meg akarna kapni, hanem érdeklődve és kíváncsian mintha felkeltette volna valami a figyelmét.

Nem tartom magamat kifejezetten szép lánynak, a Bridgerton lányok mellett labdába sem rúghatnék egy báli szezonban, de azt szokták rám mondani, hogy helyes vagyok a barna hajammal, kék szememmel, viszont a szeplőim azok nagyon nem divatosak. Mivel sohasem kell azon gondolkodnom hogy egy bálban csinosnak számítok-e vagy sem, ezért az utóbbi engem egyáltalán nem zavar, úgysem érek rá a teendőim mellett nézegetni magamat a tükörben.

Másnap a könyvtár szoba portalanításával bíztak meg. Szeretek ebben a helységben takarítani, mert míg mások fárasztónak találják a könyvek takarítását, addig én szeretek elveszni a könyvek illatában. Egyszer biztosan megtanulok olvasni! De amikor beléptem a szobába, már volt ott valaki. Mr. Wellington az ablakpárkánynak dőlve egy könyvet tanulmányozott éppen, de az ajtó nyikordulására felnézett.

- Elnézést Uram, nem akartam megzavarni! Visszajövök később takarítani! – kértem elnézést és fordultam volna vissza.

- Nem, nem, jöjjön csak nyugodtan!- válaszolta. Isten mentsen, hogy feltartsam a munkájában, mit szólnának akkor a munkaadói? – mondta mosolyogva.- Maga új még itt, nem nagyon láttam korábban?

- Lassan 5 éve szolgálok a Bridgerton családnak, eddig konyhalány voltam, de hát mi elég észrevehetetlenek vagyunk! – csúszott ki a számon a nemesség szemellenzősségére tett megjegyzés, de azonnal ráharapok a nyelvemre, mert ilyet korántsem lehetett volna mondanom. Úgy látszik, ennek a fiatal embernek a közelében elfeledkezem magamról.

Kuncogás rázza meg a vállait és szinte ledöbbenek, hogy úgy próbálja elfojtani a nevetését, mint egy pajkos kisgyerek. Hozzá hasonló nemessel még sohasem találkoztam ezelőtt!

Aztán olyat mond, amitől majdnem leejtem a könyvet a kezemből, amit időközben éppen elkezdtem portalanítani.

- Az biztos, hogy magára emlékeznék! Ezeket a bájos szeplőket aligha lehetne könnyen elfelejteni!

Aztán mintha Ő is rádöbbent volna mit is mondott, zavarba jött és megköszörülte a torkát.

- Elnézést, nem akartam zavarba hozni, most biztos egy kujonnak tart, de tegnap, amikor megláttam a reggelinél, az jutott az eszembe, hogy sohasem láttam még ennél szebb kiegészítőt egy nő arcán és igazán különlegessé teszi magát!

Ha lehetséges talpig pirulok az egyenruhám alatt és azt sem tudom, mit mondjak. Mr. Wellington teljesen más, mint azok a fiatal urak, akiket eddig itt a házban láttam. Mintha nem is lenne tisztában azzal a ténnyel, hogy nem egy nemes hölggyel beszélget, hanem csak egy szolgálólánnyal.

- Ez nagyon kedves Uram, köszönöm, de…

Egész délután a beszélgetésünkön és a lordon jár az eszem, még álmaimba is belopja magát, így reggel csapzottan ébredek az éjjeli élményeim miatt, ahol gesztenyefürtökbe kapaszkodva simultam egy erős testhez.

Másnap a rózsalugasban vágok éppen virágot a nagyszalonba, hiszen estélyt rendeznek, amikor finom torokköszörülést hallok a hátam mögött. Még mielőtt megfordulnék, már tudom, hogy Lord Wellingtonnal és az izgalmas tekintetével fogom szembetalálni magam. Olyan, mintha egy részem mindig is ismerte volna őt és az izgalmas bizsergést leszámítva, úgy fordulok hozzá, mintha egy régi barátot készülnék üdvözölni.

- Gondolom sok a teendő most az estély miatt, én nem is nagyon akarom zavarni, csak megláttam, hogy itt van és édesanyám nagyon szerette a rózsákat… és idejöttem – láthatóan zavarban van. Csak nem miattam? Megdobban a szívem a reménytől, de nem engedem meg magamnak ezt a hiú ábrándot, hogy tényleg felkeltettem a figyelmét. Hallatlan lenne, egyenesen őrültség. És mégis…

- Én is nagyon szeretem a rózsákat, otthon volt egy rózsalugasunk, persze nem olyan nagy, mint ez, de nagyon szerettem gondozni a virágokat, szerintem lelkük van.

- Magának nem csak a szeplői, de a lelke is gyönyörű! Vagyis, persze hogy az! Naná, nem is feltételezne mást az ember! Hogyan lehetne csúnya, ha valaki ilyen szép, már nem mintha a külső lenne minden...

Elfojtottam egy mosolyt a habogása miatt és egyre helyesebbnek láttam ezt az erős, magas férfit, ahogy nem találja egy egyszerű szolgáló mellett a szavakat.

- Van ami kívülről szép, de belül rohad Uram….

- Ó, igen. Én is ismerek ilyen embereket! – kap az alkalmon, hogy kihúzza magát a kellemetlen szituációból, amibe önmagát keverte.

- Vagy mondjuk egy alma!

Pillanatnyi csönd után rájött hogy mókázok vele és hangos kacagás rázza meg a vállait.

- Maga nem csak szép, de okos is!

- Köszönöm Uram! - és kissé eltúlozva pukedliztem is hozzá mosolyogva, hogy még nagyobb mosolyt csaljak az arcára. Annyira helyes, amikor mosolyog.

- Alexander, kérlek hívj Alexandernek.

Ettől az egy mondatától azonnal visszaszállok a földre. Hiszen mikor lenne olyan alkalom, amikor én a keresztnevén szólíthatnám, ha csak nem az álmaimban?!

- Azt hiszem ezt nem tehetem Uram. Elnézést, de még sok a dolgom, ha megbocsát!

És sietősen, szinte futva hagyom el a lugast, valamint a döbbent Mr. Wellingtont és csak remélem, hogy az esti mulatságon nem fogunk összefutni ezután a kellemetlen szituáció után.

Persze koránt sincs akkora szerencsém, mert a kostóló asztal mellé osztanak be az estélyre, így alig van esélyem elkerülni Mr. Wellington kíváncsi tekintetét minden alkalommal, amikor újra töltöm a puncsos tálakat.

Egyik alkalommal, amikor éppen az italt töltöm ki éppen a tálba, egy nagy lökést érzek a hátamban, és hirtelen egyensúlyomat vesztem, kicsúszik a puncsos kancsó a kezemből, ami így a földre zuhan és mindent beterít a ragacsos itallal, az egyenruhámat is beleértve. A csörömpölésre a zene megszakad, és a teremben minden szempár rám szegeződik. A nagydarab és igen nagyhangú Mr. Dundey lökött fel, aki éppen heves dicskevő magyarázatban volt az egyik lováról, dühösen fordul felém, mikor felfedezi, hogy egy szoláglólány láb alatt volt.

- Te ostoba szerencsétlen, most nézd meg mit műveltél! - Úgy beszél rólam, mintha egy senki lennék, mintha egy idegesítő élősködő lennék a veteményesében, amire szintén annyira büszke, mint a lovaira - Semmirekellő csürhe banda mind, én mondom minden szolgálót meg kellene jól pálcázni, akkor tudnák, hogy hol a helyük! - Néhányan próbálják csitítani, de Mr. Dundey már túl van néhány italon, így nem tudja visszafogni magát.

Porig alázva menekülök a teremből, míg Ő még mindig szórja rám az ocsmányságait. A konyha helyett az útba eső könyvtárszobába menekülök, ami vakmerő terv, de most semmi kedvem meghallgatni ott is, hogy mennyire kétbalkezes vagyok, amiért eltörtem a kancsót és nem tudtam megakadályozni, hogy egy nagydarab földesúr fellökjön. Istenem mennyire gyűlölöm ilyenkor a nemeseket! azt gondolják, hogy azért mert pénzük és földjeik vannak okosabbak és különbek bárkinél! De mennyire tévednek!

Az ablaknak dőlve igyekszem lenyugtatni magamat, könnyek csorognak végig az arcomon, amikor hallom, hogy halkan nyílik az ajtó. Istenem add, hogy csak az egyik szolgálólányt küldték utánam és nem Mr. Dundey jött utánam, bár kötve hiszem, hogy Ő ilyen finoman nyitná rám az ajtót.

Mikor felnézek a lélegzetem is elakad ugyanis pár lépésre tőlem Mr. Wellington...Alexander áll és fürkész kíváncsi tekintetével.

- Nagyon sajnálom az iménti...

- Ne sajnáljon engem jó Uram! - vágom oda dühösen - Nem vagyok rászorulva a nemesség sajnálatára! - valami megmagyarázhatatlan oknál fogva hirtelen harag gerjed bennem. Hát mit tud ez a fiatalúr az én helyzetemről? Honnan tudhatná, hogy milyen folyton a nemeseket szolgálni és tűrni mindent tőlük, mert a legkisebb hibáért is gyakran elküldik az embert, ha szolgáló.

- Mr. Dundey egy marha. - mondja csendesebben Mr. Wellington - Annak is jó nagy. - És reménykedve néz rám, hogy hátha mosolyt csal az arcomra.

A hatása persze nem marad el. Nem rá vagyok dühös, bár azt továbbra sem értem, miért keresi a társaságomat.

Közelebb lép hozzám, tiszta damaszt zsebkendőt húz elő és és miután nem nyúlok azonnal az anyagért, Ő maga kezdi el felitatni a könnycseppeket az arcomról.

A gyomrom azonnal bukfencet hány, a végtagjaim elgyengülnek és furcsa megnyugtató de egyben bizsergő érzés fut végig rajtam. Talán édesanyám érintése volt az utolsó, amely ilyen gyengéden ért hozzám, amikor betegeskedtem gyerekként.

Finoman halad, minden egyes könnycseppet felszárítva, s közben mind a ketten alig merünk levegőt venni, mert tisztában vagyunk vele, hogy ezt most nagyon nem lenne szabad és mégsem tudunk kiszakadni a pillanatból.

A keze néha hozzáér az arcomhoz a zsebkendő mellett és érzem a puhasáságát és a finom illatát, mintha imént mosott volna szappanos vízben kezet, én pedig egy szinte alig észrevehető mozdulattal belesimulok a következő érintésébe. Meghökkenésének nem ad hangot, de hallom, hogy a lélegzete felgyorsul és közelebb lép hozzám.

Tudom, hogy nem lenne szabad, tudom, hogy nagyon megüthetem a bokámat emiatt, de valami belül azt súgja, hogy tegyem meg, mert ki tudja, lehet, hogy soha többet nem lesz részem ilyen gyengédségben.

Közelebb araszolok én is hozzá, bár legszívesebben a felöltője alá bújnék, és apró csókot adok a kezére.

- Köszönöm! - suttogom.

Mintha itt érne véget az önuralma. Alexander megfogja a derekamat és magához húz. Gyengéd, de közben határozott, az ajkát rátapasztja az enyémre és úgy ízlel, mintha egy finom gyümölcsöt kóstolgatna. Még a ruhán át is érzem felforrósodott testét és szívem szerint mindenemet odaadnám neki, most azonnal. A csók annyira gyönyörű, hogy úgy érzem megint sírni lenne kedvem és amikor Alexander eltávolodna, ahogy a megmaradt illendősége diktálná és szorosan a vállába kapaszkodva húzom közelebb magamhoz, majd hajába túrva még tovább nyújtom a csókunkat, amire Ő egy nyögéssel felel és belém markolva a nyelvével fedezi fel a számat.

A világ összes szobája megszűnik létezni és szívem szerint örökre itt maradnék a könyvtárszobában, mert fogalmam sincs mi lesz, ha az ajkaink szétválnak?!

Szeretnéd megtudni, hogy te ki lettél volna a Bridgerton történetben? Csillagjegyed alapján kiderül!