Legelső könyvemlékem 2-3 éves koromból származik: anyu bebújt hozzánk az ágyba, és elénk tett egy könyvet, címlapján egy piros meg egy kék tündérrel. Választhattunk, hogy melyik tündér hozzon szép álmot. Ha tündér, legyen tündérszíne – habozás nélkül a kéket választottam. Öcsémnek jutott a piros.
5-6 évesen kezdtem a betűkkel ismerkedni. Színes zsírkrétát fogtam, lerajzoltam a magam és a szeretteim nevét. Nem erőltettem az olvasást: mindig kaptam esti mesét. Aput nem kellett kérlelni, mesélni akart. Így ismertem meg 4-5 évesen a Toldit, a görög mitológia történeteit, a bukovinai székely, az orosz, finnugor, francia népmeséket, a Grimm-meséket. Fejből legtöbbször aFehérlófiát mondta. Ez lett a kedvencem.
Elsős koromban, nyáron végre olvasni kezdtem, méghozzá Edmondo de Amicis Szív című könyvét – a Balaton partján, atűző napon, lehetetlenül kifacsart pózban csinálva árnyékot magamnak. Anyukám egyszerre szörnyülködött és dicsekedett: „Az én gyerekem olvas és pityereg ahelyett, hogy lubickolna… Jaj, miért pont ilyen könyvet választott?” Tudom, miért választottam. Apuval találtuk a Népszínház utcai antikváriumban. Megtetszett arégi könyv. Szív? Mi lehet benne? Szerettem a piros textilkötését, érinteni a vastag, sárga lapokat, szagolni a régi szagot. Jólesett fölötte pityeregni.

A cikk folytatását keresd az Éva júliusi számában!
Portré: Demecs Zsolt.
Minden jog fenntartva.