Szögezzük le az elején: ez az úti javaslat csak a bátraknak, felnőtteknek, kitartóknak, magabiztosaknak, önmagukat megvédeni tudóknak, nyelveket beszélőknek szól. A cikk egyik szereplője szerint kell hozzá határozottság, elszántság, és nem árt egy kis félsz sem, mert az körültekintőbbé teszi az utazót. Nem utolsósorban pedig tudni kell egyedül lenni, hiszen az időnként nagyon nehéz. Mondhatnánk úgy is, ahogyan az LGT énekelte: „Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja.”

Három kontinensen
Eszter, Sára és Vera egyedül vágott neki, hogy alaposabban megismerjenek egy-egy országot egy-egy hátizsák, egy Lonely Planet útikönyv, bankkártya és néhány hasznos tanács kíséretében. Először jártak társ nélkül olyan kultúrában, amely az európaitól és mindattól, amit korábban láttak, teljesen eltér. Sára három hetet járkált Brazíliában, Vera két hetet Indiában, Eszter ugyanennyit Ugandában. „Azért utaztam egyedül, mert nem akadt senki, aki éppen akkor éppen velem akart volna jönni” – meséli Eszter. Sára régóta dédelgetett álmát valósította meg: „Mindig is szerettem volna egyedül utazni, de soha nem mertem – és amikor végre ott volt a lehetőség, nagyon élveztem. Nincs jobb, mint egyedül eldönteni, hogy az ember mikor mit csináljon, kivel vagy mivel töltse az idejét. És szinte soha nem marad magányos – ha ahhoz van kedve, bármikor szóba tud elegyedni valakivel.”
Az út előtt mindhárom lány több forrásból tájékozódott és komoly terveket készített. Módszereik azonosak voltak: kutakodtak az interneten, kifaggatták azokat a barátaikat, akik már jártak az adott országban, és elolvastak néhány útikönyvet. Mindhárman akkurátusan követték a saját maguk megszabta ütemet, mert szerették volna a rendelkezésükre álló néhány hetet minél jobban kihasználni és minél több helyet megismerni.

Románc az útszegélyen
Valamennyiük tapasztalatai azt igazolják, hogy egyedül az ember könnyebben ismerkedik, így lehetősége nyílik bevenni magát nemcsak a helyiek, hanem a többi magányos utas kultúrájába is.
Vera szerint sok egyedül utazó útját szegélyezik hosszabb-rövidebb románcok: „Én nem akartam pasizni, pedig egy ilyen helyzetben az könnyen megy. Nem tudom, mennyire tartósak ezek a kapcsolatok – gyanítom, hogy kevéssé –, de több olyan párral is találkoztam, akik utazgatás közben jöttek össze. Kérdésemre, hogy mi lesz velük, azt felelték: nem a jövőre gondolnak, hanem az előttük álló frissen facsart ananászlére.”
Vera bízott benne, hogy összeakad néhány hasonszőrű lánnyal: „Könnyen barátkozom, azt hittem, percek alatt kapcsolatba kerülök más utasokkal, és már nem is leszek magányos. De ez csak Goában sikerült, máshol nem. Egyedül utazó nővel nagyon kevéssel találkoztam, férfiakkal pedig féltem összekerülni, nehogy kínos helyzetek adódjanak. Végül persze nem adódtak.” Úgy alakult ugyanis, hogy Vera akéthetes út alatt négy napot töltött együtt egy ausztrál sráccal, együtt strandoltak és bérelt robogón kirándultak. Sárához az amazonasi dzsungelben három napra egy német útitárs (civilben állatgondozó) csatlakozott, aki már öt hónapja járta Brazíliát, sőt dolgozott egy dél-brazíliai állatkertben is. Ismerte a vadont, így Sára szerint olcsóbb volt adzsungeltúra.

„Hogy vagy, fehér ember?”
Legalább ennyire izgalmas kapcsolatba kerülni a helyiekkel. A szőke hajú Verát folyamatosan közös fotózkodásra invitálták, de a világos hajú és bőrű Eszter sem menekülhetett az ugandaiak érdeklődése elől: „Ha tettem valahol pár lépést, azonnal rám kiáltottak: »Muzungu, how are you?«, vagyis: »Hogy vagy, fehér ember?«.” Eszter egyszer egy egész napot egy ugandai lánnyal töltött, aki megmutatta, hol vegyen új telefont az ellopott mobilja helyett. Ezután Eszter meghívta ebédelni, és a lány olyan helyekre vitte el, amilyeneket egy idegen magától aligha talált volna meg.
Radikális és bátor – legtöbbször ez volt a brazilok reakciója, amikor megtudták, hogy Sára egyedül utazgat, s az első meglepetés után azonnal óvatosságra intették. Brazíliában, különösen a nagyvárosokban, a közbiztonság legendásan rossz, ezért is alakult ki az utazók között az íratlan szabály: mindig legyen nálad úgy 2000 forintnak megfelelő real, és ha a pénzedet kérik, gondolkodás nélkül add oda mindet. Lehetőleg semmi mást ne tarts magadnál, az irataidat is csak fénymásolva hordd, az eredetieket bízd a szállodai széfre vagy a csomagmegőrzőre.
A brazilok éberek és érdeklődők, jó esetben az utazó is hamar átveszi tőlük e két hasznos tulajdonságot: „Az emberek alaposan megnézik, mi van körülöttük, egyrészt hogy ne történjen baj, másrészt mert sokkal közvetlenebbek, mint az európaiak. Jobban vigyáznak egymásra” – magyarázza Sára. Ez a kitüntetett figyelem a nőket duplán megilleti, itt el kell fogadni, hogy a pasik gátlástalanul fixírozzák anők „bundáját”, azaz fenekét – holott például Indiában már a fedetlen női váll is botrányos illetlenségnek számít.

Rablás a brazil utcán
Tényleg adódhatnak olyan helyzetek, amelyekben minden éberségre szükség van. Vera többször érezte magát az árusok célpontjának. „Csak el akartak adni nekem dolgokat, de meglehetősen tolakodóan csinálták. Például behúztak egy kis boltba és lekapcsolták a villanyt, hogy lássam: sötétben milyen szép az eladásra szánt márvány. Goán a szálloda tulajdonosa akart bejönni este a szobámba... talán csak barátkozni.” Vera mindenesetre megtette az óvintézkedéseket: „Az eset után mindig odatoltam a szekrényt az ajtó elé.” De különben sem könnyelműsködött. „Az útikönyv és análam tapasztaltabb utazók szerint Indiában egy nőnek sötétedés után veszélyes egyedül mutatkozni, amit szigorúan betartottam – meséli. – Csak a bulizásról kellett lemondanom, különben nem maradtam le semmiről. Nagyokat aludtam, kipihentem magam, szép lett a bőröm, és minden napomat korán kezdtem, úgyhogy nagyon sok látnivalót meg tudtam tekinteni.”
Eszternek is megfordult a fejében, hogy baj lehet, amikor sötét este felszállt egy olyan kampalai boda bodára (motorkerékpáros taxira), melynek sofőrje nem ismerte az utat a hostel felé. Mellettük termett két másik boda bodás, akikkel nagy kurjongatásba kezdtek. „Átfutott rajtam egy kis borzongás, hogy mi lesz, ha elvisznek egy lakatlan területre, kihasználják, hogy nő vagyok, és elveszik a pénzemet, amit mindig magamon tartottam egy ruha alatt hordható övben. Aztán nem lett semmi gond.”
Sáráékat viszont kis híján kirabolták, végül ők fogtak rablót. Az utcán ment egy barátjával, akire rátámadt egy ismeretlen fiú meg az erősítésnek érkező haverja, és nagy dulakodás kerekedett. „Csak néztem, nem tudtam, mit csináljak. Odaléptem, amitől valószínűleg annyira meglepődtek, hogy kereket oldottak.” A járókelők rendőrt hívtak, Sára és az ismerőse a rendőrökkel a fiúk után eredt és elkapták őket.

Közvetlenség és egy sál a vállra
Hotelek, hostelek, panziók és ismerősök ismerősei – ilyen helyeken szállt meg a három utazó. A választásban nagy segítségükre volt a Lonely Planet útikönyv. Ennek legtöbb kiadása nemcsak a helyi veszélyekre hívja fel a figyelmet, hanem azt is leírja, hogy az adott kultúrában hogyan tanácsos viselkednie az egyedül utazó nőnek. „Ha van egy Lonely Planeted meg egy bankkártyád, nem érhet baj” – véli Vera.
Közvetlenség, türelem, pozitív szemlélet és bizalom – Eszter szerint ezek segíthetnek a legtöbbet. „Nyitva kell tartani a szemet a jóra és a rosszra is – állapítja meg Sára. – Legyünk elszántak, akarjuk alaposabban megismerni az országot, merüljünk el benne, és amennyire lehet, vegyük fel a ritmusát. Ha nem kötjük magunkat korábbi elméleteinkhez, akkor egy olyan veszélyesnek kikiáltott országban is biztonsággal tudunk mozogni, mint Brazília. Aki időt szán rá, hogy megismerjen egy helyet és egymentalitást, az megkíméli magát a kellemetlenségektől és a veszélyektől.”
„A legjobb tanács, amit az útikönyvem adott: hallgass a megérzéseidre, és csak azokba a helyzetekbe menj bele, amelyeket ösztönszerűen nem érzel veszélyesnek. Én mindig figyelembe vettem az indiai szokásokat” – mondja Vera, aki szerint egy ilyen út nagyon megnöveli az ember önbizalmát. „Hazafelé a repülőn rájöttem: milyen nagyszerű, hogy ezt egyedül végigcsináltam. Az utazáshoz talpraesettség és egy kis bátorság kell, de az utóbbi csak azért, mert mindenki riogat mindennel, aminek afele sem igaz. Neki kell vágni. A legfontosabb a körültekintés és a rugalmasság – ja és Indiában egy sál a vállra.” Tegyük hozzá: azért nem árt egy kis szerencse sem.

Ez a cikk a 2010. októberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.