Amikor hajnali fél négykor Zsuzsi megjelent az ágyunknál, hogy keljünk, mert indul a repülő, az álmosságnál csak az aggodalmam volt nagyobb: mihez fogunk kezdeni két kisgyerekkel Londonban?!Néhány óra múlva már egy jobbkormányos buszban zötyögtünk barátaink watfordi otthona felé, és a gyerekek kacarászva tekingettek ki a dimbes-dombos, egyforma téglaházas elővárosok világára.

Homokozóperspektíva
Londonban mindenkinek van ismerőse. Rengeteg magyar él itt – ki szendvicsfutárként, ki bébiszitterként, ki informatikusként találja meg itt a számítását: elsősorban pénzt, pénzt, pénzt, amit majd hazahozhat. (Mi pedig náluk ingyen szállást, ami amúgy egy angliai út költségeinek legnagyobb részét tenné ki.)
Az első napok tervezgetéssel és az elővárosi lét megismerésével teltek. „Homokozni otthon is lehet” – mondta állítólag valaki még régen a családban, amikor kérdezték, miért utazik gyerekek nélkül. De miért is ne homokoznánk éppen London közelében? Park itt is van, nem is akármilyen. Míg én a játszótér melletti kávézóból kihozok két bögre meleg italt, addig Misi lelkesen csúszdázhat egy lengyel és egy fekete bőrű kisfiú társaságában, Zsuzsi pedig a kosarazó srácokat nézheti. De van itt első osztályú tenisz-, foci és krikettpálya is – persze mindez ingyen. Ennyi elég is ahhoz, hogy a homokozóformák lapogatása mellett is érezzük: nem otthon vagyunk.

Sokszínű metropolisz
Aztán nekivágtunk a nagyváros felfedezésének is. Misi babakocsiban, Zsuzsi háti hordóban, így szálltunk be a metróba, ami a híres Baker streetig visz (az aluljáróban Sherlock Holmes pipázik). A világ első metróvonala ez, a világ első metróállomásainak egyikére érkeztünk – ezt meg is őrizték eredeti formájában. Míg mi ezen merengtünk (bronzérmes budapesti földalattink büszke tudatával), a gyerekek a lépcsők és folyosók elvarázsolt kastélyba illő, kusza világát figyelték. A sokmillió ingázó reggeli csúcsa már elmúlt, fél tíz után a jegy is, bérlet is sokkal olcsóbb, de a gyerekeknek 5 éves kor alatt amúgy is ingyenes az utazás. És van mit nézni a bácsikon, néniken is: mindegyiknek más a bőrszíne, máshogy beszél, turbánt, kendőt vagy éppen kalapot hord.
Még egy átszállás, és eljutottunk a Trafalgar térre, London központjába. Misi ekkor már elszundított a babakocsiban, Zsuzsi is Dani hátába fúrt fejjel aludt. A hét során rájöttünk: az a tulajdonságuk, hogy bárhol képesek egy jóízűt aludni, a legelengedhetetlenebb egy nagyvárosi utazáshoz.

--pagebreak--

Óriásváros, óriáskerék, óriáscsúszda
A zsúfolt kis utcák, az egymást érő, emeletes buszok és egyforma fekete taxik, a rohanó városlakók közt botladozó turisták örvénye magával ragadott, sodródtunk erre-arra, míg végül a Temze partján találtuk magunkat. Előttünk a híres óriáskerék, a London Eye. Mire jegyet vettünk – az útikönyvek ijesztgetései ellenére teljesen simán –, már a gyerekek is felébredtek. Mivel Londonban megközelítőleg sincs olyan kilátópont, mint nálunk a Gellért-hegy vagy az Erzsébet kilátó, így ez az egyetlen módja annak, hogy áttekintő képet kapjunk az egész világvárosról. No meg hogy teszteljük gyermekeink bimbódzó tériszonyát.

A városnézést úgy terveztük, hogy a délelőtti „felnőtt-program” után a délután a gyerekeké: irány a londoni parkok híres zöld gyepe! Azt nem is sejtettük, hogy a hét során a tökéletes fű mellett fantasztikus játszótereket is találunk. Például a kevésbé ismert Holland Parkban, ahol a gyerekek órákat tomboltak olyan önfeledten, mintha mindig is ide ugornánk le a délutáni alvás után. Ebben a parkban, ami egy elegánsabb városrészbe ékelődik, csodálatos meditációs sétányok, japánkert, rózsalugas és viráglabirintus is van, ha véletlenül mégis sikerülne elszakadni egy kicsit a piciktől.

Szobor bácsik, menedzser bácsik
Másnap a City volt terítéken. És bár azt gondolnánk, hogy a gyerekeket az építészet aztán végképp nem köti le, nézzünk csak ámuló szemükbe, miközben a csillogó-villogó felhőkarcolók és a tövükben meghúzódó, csipkézett középkori templomok közt járunk! Főleg, hogy itt van is miről mesélni: az angolok sok tengeri útjáról, a felhalmozott kincsekről és gazdagságról vagy éppen arról, hogy ezek a bankár bácsik most a 24. emeletre fognak felrepülni a lifttel…
Londonba sokan a múzeumok miatt utaznak. Ezt már csak nem lehet babakocsival! Vagy mégis? Mi mindenesetre a következő nap elég jól bejártuk a British Museum termeit is, amíg a gyerekek aludtak. Zsuzsinak, miután felébredt, már mesélni is lehetett: melyik gyereket ne érdekelné a rengeteg aranykincs, a kecses egyiptomi macskaszobrok, a török csempék virágdíszei vagy éppen a húsvét-szigeteki szobor bácsi, rögtön a bejáratnál. A kicsit nagyobbaknak már külön tárlat és programok is vannak, szinte mindenütt. A hét végén a híres Természettudományi Múzeumot is megjártuk, ahol szinte csak gyerekes családok voltak. És bár Misi egészen élethűen utánozta a kitömött tigris hangját, senki sem szólt ránk, mint ahogy az sem volt sehol probléma, ha éppen pelenkát kellett cserélni. Londonban nem csak a közmondásos angol toleranciát tapasztaltuk meg (ami egy ilyen vegyes lakosságú városban az együttélés egyetlen lehetősége is egyben), hanem kifejezett szeretetet és figyelmességet is a kisgyerekek iránt.

Mint a mesében
A hét végére már mi is elhittük: bár külsőre egy rohanó, nagyon zsúfolt és a nem is különösebben szép nagyvárosban járunk, valójában ez egy mesebeli hely. Hisz van például benne királynő (ha királylány nincs is), akinek igazi palotája van igazi hintókkal és katonákkal. Vagy ott van a Tower, mesekönyv-illusztrációkat megszégyenítő tornyokkal, börtönnel, várárokkal. Mellette pedig a város ikonja, a híd, amit fel lehet nyitni, ha nagy hajó érkezik a tenger felől. (Manapság ez már sajnos csak nagy ritkán fordul elő.) És ott van az eredeti formájában felépített Globe Színház közelében egy igazi régi hajó is, igazi vitorlával és kötelekkel, olyan, mint a kalózos Playmobil, csak fel lehet menni a fedélzetre.
London nem a gasztronómiai élmények kitüntetett célpontja, ez kétségtelen. De nekünk éppen jó volt, mert egy dologhoz talán mindenkinél jobban értenek az angolok: a kekszhez. Tejcsokishoz, fehércsokishoz, duplacsokishoz, fahéjashoz, gyömbéreshez vagy a simához, amit mi „háztartásinak” csúfolunk. És ha van zöld fű, ahol futkározni lehet szabadon, vannak kacsák és mókusok, akik odaülnek akár a padra is mellénk, és van keksz és szendvics (na jó, Apának sör is, újság is, nagy sportrovattal), akkor minden jó.
Londonban pedig minden van.

Minden jó, ha a vége jó!
Minden utazás végső célja – ősi bölcsesség, nem vitás – végső soron a belső utazás, az önmagunkhoz való megérkezés. Együtt lavírozva a nagyvárosi tömeg áradatában, szendvicset-kekszet majszolva valamelyik padon, zötykölődve a vonaton, kibámulva az ablakon mind-mind az összetartozás szívmelengető érzésével ruházott fel minket. Megéltük, hogy mi, így négyen, egy összetartozó, jóban-rosszban egymásra utalt, elválaszthatatlan kis csapat vagyunk. Magyarul mondva: egy család. Ha ehhez a felismeréshez Londonon keresztül vezet az út, hát menjünk Londonba!

Szerző: Viczián Zsófia, fotó: Rózsa Szonja, Dömötör Csaba, europress