Nagyi és az elfeledett gyermek

Ez a beszélgetés már lassan 7 éve történt. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha is igazán érteni fogom, amiről a nagyanyám beszél, hiszen az ember hajlamos úgy érezni, vele nem történhetnek meg a rossz dolgok. Mindenesetre már akkor a csontomig hatolt a gondolat, hogy valaha is egy gyermeket gyászoljak, és azóta többször fel-felrémlik bennem a nagyi arca, ahogyan azokról az időkről mesélt, amelyeket mindenki elfeledett. Mert akkoriban el kellett feledni.
Csak ketten ültünk az aprócska konyhában, ahol szokás szerint a tűzhelyen sercegett valami finomság, amit csak a nagymamák tudnak készíteni. Azt már nem tudom felidézni, hogy miként keveredtünk el a gyerektéma irányába, hiszen akkoriban nálam még szóba sem jöhetett a gyerekvállalás, mert még a megfelelő partner sem volt meg hozzá. De a nagymamám egyszer csak belelendült a mesélésbe, hogy milyen volt a 3 gyermekét – köztük az édesapámat is – falun felnevelni, és hogy micsoda áldás volt számára, amikor végre beköltözhettek az állandó meleget, kényelmet jelentő aprócska panellakásba. A nagy mesélés közepette egyszer csak elhallgatott és néhány másodpercre maga elé meredt, mint aki azon gondolkozik, vajon meg merjen-e valamit kérdezni vagy megosztani a másikkal. Aztán összegyűjtötte minden bátorságát és így szólt:
Teljesen elképedtem, hogy ezt mondta és szépen kértem, mesélje el az általam még sosem hallott történetet.

Borzasztóan megrendített, ahogyan erről beszélt és kizárólag két dolog járt a fejemben: hogyan nézett utána az anyósa szemébe, és hogyan élte túl ezt az időszakot. A kérdéseimre azt felelte, hogy az anyósával azután már nagyon elmérgesedett a viszonyuk és igazából sosem bocsátott meg neki, miközben a környezetében az volt az elvárás, hogy borítson fátylat a múltra és szüljön újra gyereket.
Bár ezt akkor el nem tudtam képzelni, ma már sajnos tudom, milyen kétségbeesetten keresi egy gyerekétől megfosztott anya a kapaszkodókat, hogy emlékezzen. Amikor másfél éve elvesztettem az első babámat, majd fél éve a másodikat, eszembe jutott ez a történet. Azon gondolkodtam, vajon adjak-e képzeletben nevet egy sosem élt magzatnak, ápoljam-e az emlékét, bárhogyan is találok rá módot. Nem adtam nevet, igyekszem felejteni.
A nagyi is így tette: újra és újra próbálkozott, lett három gyereke és közben észrevétlenül is, de felejtett. Szörnyű lehetett, hogy az ő korában, ha akart volna, sem tud a veszteségéről, a gyászáról beszélni másokkal, hiszen a csecsemőhalálozás akkoriban még nagyon gyakori volt, így az élet részének tekintették, ha egy gyerektől búcsúzni kellett. Ez persze nem azt jelenti, hogy sikerült is feldolgozniuk az asszonyoknak a történteket, vagy hogy minden esetben be tudták foltozni az életükben keletkezett űrt. Egyszerűen csak mentek tovább a dolgok, ahogyan az én életemben is mennek.
Amikor pár éve agyvérzéssel kórházba került, már nem sokszor volt tiszta a tudata. Egyik nap, amíg az ágya mellett ültem és beszéltem hozzá, épp nem ismert meg, de valakit szólongatott: „itt van a csecsemő a lábamon, segítsél neki!” – azt hiszem, róla beszélt.
Megtehetjük, hogy igyekszünk továbblépni, boldognak lenni, kiteljesedni. De bármi is történjék, az életünk értelme mindig ott lesz a legmélyebb gondolatainkban: egy anya a gyermekét sosem tudja elengedni.