Egy magzat elvesztése minden esetben hosszan húzódó gyászfolyamat, amit nem szabad félvállról venni. Egy vetélés vagy egy terhességmegszakítás élménye még hosszú évekig, de akár életük végéig is elkísérheti a nőket. Ez egy visszatérő démon a kívülről ragyogónak tűnő felszín alatt. Néha magam sem hiszem el, hogy megtörtént, de csaknem másfél év leforgása alatt kétszer is elvetéltem. Annyi várakozás és odafigyelés ellenére. Ugyan én mindkét terhességet terveztem és kívántam is, magamban mégsem teszek különbséget akkor, ha valaki az „abortusz” szót említi, hiszen másodjára tőlem is elvették a rendellenességgel fejlődő magzatomat – a saját beleegyezésemmel. Hogy akartam-e ezt? Nem, persze hogy nem, de a kimenetele így is és úgy is ugyanaz lett volna: halál. Néhanapján éreztem magam gyilkosnak, aztán racionális pillanatokat is átéltem, és olyan is volt, mikor szinte csak vegetáltam. Most már eltelt közel fél év, néhanapján ürességet, máskor félelmet, megint máskor pedig őrületes lendületet érzek az újrakezdéshez.

Hogy normálisak-e ezek az érzések. Maximálisan. Mindenki másként dolgozza fel a magzat elvesztését, van akinek gyorsabban, s van, akinek szörnyen lassan sikerül. Még ha van is mellettünk valaki – akár szakember is –, aki segít az elengedésben, akkor is megtörténhetnek velünk a legváratlanabb hangulatingadozások. Úgy éreztem, talán másoknak is segíthetek azzal, ha leírom, milyen gondolatok (jók és rosszak is) kavaroghatnak egy amúgy mentálisan teljesen erős és egészséges átlagos nőben, ha át kell esnie egy ilyen traumán.

Ha a fentiek bármelyike vagy még több dolog is utolért téged, ne habozz felkeresni egy szakembert, aki elbeszélget veled arról, miként tudd feldolgozni a történteket! Mindig van tovább, ne vádold, hanem szeresd önmagad!