Először is szeretném leszögezni, hogy március elején – amikor másodjára is úgy éreztem, hogy fél perc alatt ismét romba dől az addigra már éppen meggyógyulni látszó lelkem –, még nem hittem, hogy ezek után, ami történt velem (velünk) valaha is képes leszek még bármilyen gyerek, terhesség, szülés vagy egyszerűen anyaság témájában cikket írni. De szerencsére nem így lett, mert azon felül, hogy rájöttem, bennünk, nőkben valami egetrengetően erős ösztön lakozik a túlélésre, mindig is fontosnak éreztem, hogy segítsek másoknak, és őszintén hiszem, hogyha nem is mindenben, de azért egy-egy írásomon keresztül is ezt teszem.

Az előzmény röviden annyi, hogy másfél év leforgása alatt volt egy befejezetlen vetélésem az ötödik terhességi hétben, majd nem is olyan rég egy fejlődési rendellenesség miatt a harmadik hónapban el kellett vetetnem a babánkat, mert az orvosok szerint nem élte volna túl már a szülést sem. Ha egyszer eljutok odáig, hogy ezt az időszakot elmeséljem, ígérem, a lehető legépítőbb és legsegítőbb szándékkal fogom tenni azért, hogy az a sok nő, aki valaha is küzdött és küzdeni fog az anyaságért, ne érezze úgy, hogy egyedül van. Most azonban azt szeretném elmesélni nektek, mi mindent változtattak meg bennem a történtek, mit tanultam önmagamról, a terhességről, a gyászról és úgy általában a mindennapokról, az emberekről, és hogy miként látom más szemmel a dolgokat annak ellenére, hogy ugyanannak az embernek érzem magam, aki azelőtt is voltam.

Van egy igen absztrakt festmény a nőgyógyászom rendelőjének várójában: női méhet ábrázol, benne egy fejlődő magzattal, a méh formája pedig olyan rajta, mintha egy ölelő anyai kéz volna. Bármikor ránézek, azt gondolom, hogy gyönyörű. Egyszerűen nem tudom és soha nem is akarom másnak látni.