Egy rosszindulatú daganatos diagnózis sosem érkezhet jókor az ember életébe, de talán egy kisgyerek édesanyjaként a legnehezebb feldolgozni. Talán emiatt is halogattam tudat alatt az orvosi vizsgálatot, amikor először csomót fedeztem fel a bal mellemben 6 évvel ezelőtt. Akkor másfél éves volt a kisfiam, még szopizott, így ráfoghattam arra, hogy elzáródott az egyik tejcsatorna. Amikor nem sokkal később a bal mellemet egyre inkább elutasította, még a védőnő és a szoptatási tanácsadó sem találta furcsának, mondván már egyébként is kezdi elválasztani magát. Visszagondolva felelőtlen halogatásnak tűnhet a hozzáállásom, de könyörgöm, 32 éves voltam, messze a kockázati életkortól, a családomban pedig nem fordult elő mellrák. Aztán a kisfiam második szülinapja környékén abbahagytam a szoptatást, de a csomó makacsul ott maradt, és már nem menekülhettem kifogásokba, szembe kellett néznem vele.

Pár hét leforgása alatt a kezembe és az arcomba kaptam a vizsgálatok eredményét: III stádiumú emlőrák. Pontosabban IIIA stádiumba soroltak, mert még „csak" 6 hónalji nyirokcsomóban találtak áttétet, a tumor nem terjedt a bőrre vagy mellkasfalra. Nem untatok senkit egyéb specifikus tudományos leírással, annyi a fontos igazán, hogy az orvosom kb. 40 százalék esélyt jósolt – nem a teljes gyógyulásra, hanem az 5 éven túli túlélésre. 5 év: csak ez villogott az agyamban, 5 év múlva 7 éves lesz a fiam, akkor kezdi majd az iskolát, és zsigeri félelem járt át, ha arra gondoltam, nem lehetek ott vele.

Anya beteg, nem rákos, ennyi

A diagnózis utáni közvetlen időszakban ugyanakkor az is megfordult a fejemben, hogy jobb lenne, ha kicsit eltávolodnék tőle, hogy felkészítsem arra, ha már nem leszek. Sok éjszakán forgolódtam álmatlanul azon tépelődve, hogy talán könnyebb volna neki, ha gyorsan elmennék, nem emlékezne rám, mintha évekkel később veszít el, ami valószínűleg nagyobb traumával járna. A férjem viszont szerencsére nem hagyott belesodródni ebbe a negatív gondolatspirálba, számára egyértelmű volt, hogy küzdeni fogunk, együtt, de úgy, ahogy én akarom, mert persze nekem kell akarnom a legjobban. És én végülis akartam, nagyon. Nem érdekelt, hogy el kellett búcsúznom a bal mellemtől, nem érdekelt a műtéti utáni fájdalom, nem érdekeltek a sugárkezelés és a kemo mellékhatásai, mindent vállaltam. Egyre nem voltam hajlandó: a kisfiamnak elmondani, hogy rákos vagyok.

Még csak az ovit kezdte, mikor vége lett a sokadik kör terápiának, kórházi tartózkodásnak, értelmetlennek tartottam a rák magyarázásával terhelni. Annyit természetesen tudott, hogy anya beteg és gyógyulni megy el néhány napra, azért nincs sokszor ereje felemelni, megpörgetni a levegőben. De nem akartam a rák szót használni vele, mert irtóztam tőle. Persze innen-onnan sokan ajánlották, hogy ma már léteznek érzékenyítő mesekönyvek, amelyek a gyerekek nyelvén mesélik el a betegséget, próbálkozzak ezekkel. Ám ezekben is mind szerepelt az „anya rákos" kifejezés, amit én távol akartam tartani a mindennapjainktól, főleg az összebújós meseolvasós estéktől. És úgy tűnt, sikerült is, mert a daganatot a mellemmel együtt eltávolították, a nyirokcsomók egy részét is, a sugár és kemó, majd gyógyszeres kezelés után pedig fellélegeztünk, hogy eltűntek a daganatos sejtek a testemből.

Visszatért a gonosz

Pár hónapja azonban, tehát túl az 5 éves túlélési kapun, azonban hideg zuhanyként ért a hír, hogy kiújult a mellrák, ezúttal a jobb mellemben. Bár tudtam, hogy ennek is megvan az esélye, és igyekeztem felkészíteni magam rá, mégis letaglózott a dolog. De megráztam magam, a férjem megszorította a kezem, és belevágtunk újra az egészbe. Annyi különbséggel, hogy immáron a 7 éves kisfiam tele volt kérdésekkel. Tudni akarta, mi a bajom, hogyan gyógyítanak meg, miért vagyok sápadt, miért hányok, miért hullik ki a hajam, egyszóval mindent.

A környezetem pedig, beleértve a nagyszülőket, óvó néniket vagy éppen a játszótéren 30 perce megismert anyukákat, mind azon a véleményen voltak, hogy már elég nagy és okos ahhoz, hogy megtudja, rákos vagyok. Ezt nem is vitattam, mégis kikötöttem, hogy ha törik, ha szakad, senki nem mondhatja neki, hogy anyának mellrákja van. Már nemcsak attól féltem, hogy ha kimondom ezt neki, azzal összetöröm a gyerekkorát, hanem attól is, hogy a rákos betegeket körüllengi a szomorúság, az elmúlás. Hiába javultak a túlélési esélyek, valljuk be, a ráktól ma is rettegünk, és rögtön a halálra gondolunk. Tudom, mert én magam is így voltam, sőt vagyok vele. Nem akartam azt sem, hogy ha az iskolában szóba kerül a téma (márpedig tudtam jól, hogy szóba kerülne), akkor az osztálytársai elkezdjék mesélni, hogy nekik is rákos volt a nagypapájuk, nagymamájuk, nagybácsijuk és a többi, aki aztán meghalt.

Egészen eddig ugyanis fel sem merült a fiamban, hogy anya nem fog meggyógyulni, és nem akartam, hogy ez megváltozzon. Márpedig ha azt hallja, hogy valakik rokona, akik szintén rákosak voltak, meghaltak, biztosan arra gondolna, hogy anya is meg fog halni. Nem akarom azt sem, hogy a kórházban meglátogasson. Inkább a távollét, mint hogy az onkológiai osztályon esetleg végstádiumú betegeket lásson. Magyarázhatnék arról, hogy a ráknak is vannak különböző fajtái, meg most már több kezelés elérhető, attól még biztos begyűrűzne a haláltól való félelem az okos fejébe. És ezt nem akarom, elviselhetetlen lenne, ha a végtelen szomorúságot és aggodalmat látnám az egyébként mindig vidám tekintetében. Biztos eljön majd az a pont, amikor magától összerakja a képet, és akkor majd nyíltan beszélünk róla, de bízom benne, hogy addigra túlleszünk a nehezén. Addig is mindent megteszek, hogy megóvjam a félelemtől. Félek én helyette is, neki nem szabad. Neki töretlenül hinnie kell abban, hogy anya meggyógyul, mert akkor én is jobban tudok hinni benne.

Van, aki nem a gyerekei, hanem az egész világ elől titkolja betegségét. Az alábbi galériában olyan hírességeket gyűjtöttünk össze, akikről sokáig nem lehetett tudni, hogy rákkal küzdenek: