Örökké hálás leszek a nagymamámnak és Ica néninek, a balett-tanáromnak. Előbbinek azért, mert a szüleim egybehangzó véleménye szerint nemcsak a makacsságomat, hanem az alakomat is tőle örököltem. Ica néninek pedig azért, mert a klasszikus balettórákba belecsempészte az erősítő gyakorlatokat, így már felsős koromban kockás volt a hasam, és hiába hagytam abba a balettet a gimi kezdetén, az erős hasizmom velem maradt. Mindig is szerettem mozogni, de nem mondanám, hogy fiatal koromban kifejezetten sokat sportoltam. A gimi alatt futottam, bár inkább kampányszerűen. Ha néha olyan kedvem volt, rákaptam a tornára, aerobikra, de sosem edzettem igazán rendszeresen. Ez volt jellemző a húszas éveimre nagy részére is. Szerencsére (mondom, köszi, Nagyi!) nem voltam hízékony, pedig a táplálkozásom eléggé hasonlított Rory és Lorelai étrendjére a Szívek szállodájából.

Szóval sok-sok évig büszke voltam a hasamra, sőt a kedvenc testrészemként tekintettem rá. Az első gyomrost aztán akkor kaptam, amikor 2015-ben, 27 évesen endometriózissal diagnosztizáltak, és meg kellett műteni. Laparoszkópiás eljárással operáltak, ami azt jelentette, hogy csak három kicsi vágást ejtettek a köldököm körül, de lelkileg ez is megviselt. Mostanra már csak az egyik csík látszik, de a betegség és a beavatkozás más értelemben is örökre nyomott hagyott rajtam. Endometriózis esetében ugyanis fontos az életmódváltás, így komolyabban kezdtem venni a sportolást: megváltottam életem első fitneszbérletét, és az aktív mozgás heti 2-3 alkalommal része lett a mindennapjaimnak. Egészen addig, amíg meg nem születtek a gyerekeim.

Első várandósság: 58-ról 72 kilóra

2017-ben fogant meg az első gyermekem, és persze tudtam, hogy egy darabig elköszönhetek a lapos, kockás hasamtól. Nem tornáztam eszeveszettül a terhesség alatt, de azért igyekeztem fitt maradni. Hát, nem sikerült igazán… A gyengém a lekváros kalács lett, amit borzasztóan kívántam, olyan szinten, hogy a 18. hét környékén egy fél kalácsot meg tudtam enni reggelire, és a férjem azóta is emlegeti, hogy hetente elfogyott egy üveg lekvár.

Aztán mikor a cukorterheléses vizsgálaton éppen, hogy csak nem kaptam piros jelzést, visszavettem, de a szülőszobára így is 14 kiló plusszal érkeztem. Ennyit arról a tévhitemről, hogy majd én nem fogok meghízni a terhesség alatt, hiszen szerencsés az alkatom.

A szüléstől egyébként nem féltem, egyetlen dolog volt, ami miatt izgultam: ne legyen császármetszés. És őszintén mondom, nem azért, mert nem akartam, hogy felvágják a hasamat, hanem azért, mert attól tartottam, hogy nehezebben alakul majd ki a kötődés a baba és köztem, és a szoptatás sem fog menni. Azonban a baba szívhangja drámaian leesett vajúdás alatt, így végül sürgősségi császármetszéssel jött világra. Felvágták tehát a hasamat, de szerencsére a kötődéssel és szoptatással nem volt gondunk. A hasam is szépen regenerálódott, bár nem fogytam vissza túl gyorsan (én például szoptatás alatt inkább híztam), a kislányom másfél éves korára így is viszontláthattam a kockáimat. A hegem egyébként nem zavart különösebben, mivel csak egy vékony csík volt, az is bikinivonal alatt.

A terhesség a legkeményebb jojó-diéta

A második gyerkőc két és fél évvel később érkezett, a Covid-járvány közepén. Miközben home office-olni próbáltunk egy totyogó mellett, és a lakást is felújítottuk, nem jutott sok idő magamra és a testemre, így bizony még több pluszkilót felszedtem, mint az első terhességnél. Ha jól emlékszem, összesen 16-ot. VBAC-ra készültem, de újra császármetszés lett belőle, aminek okait most nem részletezném, de eléggé el voltam keseredve. Szerencsére a testem összességében gyorsabban regenerálódott, mint első alkalommal. Ebben valószínűleg nagy szerepe volt annak, hogy most tudatosan foglalkoztam a hegemmel és hasammal: manuálterápiára jártam, otthon pedig a Császárvonal app gyakorlatait végeztem, hogy segítsem a szövetek, szervek gyógyulását. Nemcsak hiúsági okokból, hanem mert szerettünk volna harmadik gyereket, tehát tudtam, hogy a méhem és a pocakom még nem pihenhet meg. Edzeni nem tudtam annyit (két kisgyerek, költözés és a pandémia mellett csoda is lett volna), mint szerettem volna, de azért a mérleg mutatóját nagyjából sikerült visszatornázni a szülések előtti állapotra.

Tisztán emlékszem rá, hogy végre örömmel néztem a lapos hasamat a tükörben, és ugyan konstatáltam, hogy az izmaim nem olyan feszesek és erősek, mint régebben, de azért nem rossz — majd két nappal később pozitív lett a terhességi tesztem, kezdődött minden elölről.

A harmadik várandósságomat nagyon nehezen viseltem, a pocakom óriási lett, és bizony máshol is „megnőttem". Több mint 20 kilót híztam, és amikor 80-nál többet kezdett mutatni a mérleg, eléggé lesokkolódtam. Hálás vagyok egyébként azért, hogy a viszonylag gyakori súlyingadozásokat a bőröm jól viselte, sosem repedt meg, nem lettek striáim, pedig nem kenegettem semmi különössel, csak testápolóval. A hasizmom is egészen jól kitartott, de aztán jött a harmadik császármetszés, és azóta elszakadt valami. Nem szervi értelemben, de a harmadik műtét óta megváltozott a hasam.

Ez nem lehet kötényhas – vagy mégis?

A lábadozás pedig szédületesen gyors volt, nem mintha a három gyerkőc és háztartás mellett lett volna más opcióm. De tény, hogy szemernyi időm sem maradt foglalkozni a hegemmel. Ezúttal nem jártam manuálterápiára, és a Császárvonalas gyakorlatokat sem végeztem. Visszagondolva talán azért is hanyagoltam, mert úgy gondoltam, rendeződik majd minden szépen, és különben sem tervezünk már több babát. De nem rendeződött minden szépen… Mikor lassan közeledett a legkisebb első szülinapja, a legnagyobb lányom sokszor nekem szegezte a kérdést, hogy „Anya, mikor megy már vissza a hasad?", én pedig annyit mondogattam, hogy „Majd ha a kistesó abbahagyja a szopizást" vagy „Majd, ha lesz időm tornázni".

Persze tudtam, hogy teljesen normális, ha három várandósság, három hasi műtét után több időre van szüksége a testemnek ahhoz, hogy visszataláljon régi önmagához. Sőt, nem is lesz már soha olyan, mint régen (és most nemcsak a hegre gondolok), hiszen közben több mint 5 évvel öregebb lett. Türelmesen vártam, de bevallom, közben elkezdtem szégyellni és megutálni a hasamat.

A mélypont idén nyár végén jött el, mikorra már kilóim száma egészen rendeződött (61 kg vagyok jelenleg), és ha éppen nem eszem tele magam, plusz van időm reggelente csinosan felöltözni, akkor még jól is érzem magam a bőrömben.

A hangsúly pedig azon van, hogy felöltözve. Ruha nélkül (vagy mondjuk fürdőruhában) ugyanis azonnal látszik, hogy megereszkedett a bőr a hasamon. Még szembetűnőbb a logó hasam, ha leülök vagy előrehajolok. A hegem fölött pedig egy sávban kitüremkedik, kidomborodik. Hasonló, bár kisebb dudort egyébként az előző két császármetszés után is tapasztaltam, de azok 1 év elteltével elmúltak. Ezért sokáig nem aggódtam különösebben a kitüremkedés miatt, azt hittem, most is a gyógyulási folyamat része, hiszen mégis csak 10 rétegben vágták át ismét a hasamat, megbolygatták a szöveteket és szerveket. De most nem múlt a dudor 1 év, sőt másfél év után sem.

A nyaralásra megrendelt csini bikinimet egy gyors felpróbálás után rögtön tovább ajándékoztam, mert úgy elszörnyülködtem, hogy tudtam, csakis egyrészes fürdőruhában fogok mutatkozni a saját kertünkön kívül. Aztán egyik este, mikor a Facebookot pörgettem, a császáros csoportban belefutottam egy kötényhasról szóló cikkbe. Korábban is hallottam már erről a problémáról, de bevallom, azt gondoltam, hogy csak azokat érinti, akik túlsúlyosak. Ekkor szembesültem az igazsággal: nekem is kötényhasam lett, ami azt jelenti, hogy a hasam bőr- és kötőszövetei nem húzódtak vissza megfelelően. Szerencsére az izmaim elég tónusosak maradtak, így viszonylag kis mértékben lóg a hasam, és nincsenek (egyelőre) szövődményei a dolognak, de ettől függetlenül zavar. Nem kicsit.

A hasplasztika az egyetlen megoldás?

Természetesen az öndiagnózis után azonnal rákerestem, mit lehet tenni kötényhas ellen. A Google sorra listázta is a plasztikai sebészek oldalait, ahol mind azt olvastam, előbb-utóbb csakis a hasplasztika jelenti a megoldást. De ilyen drasztikus lépésre nem szánnám el magam, egyrészt visszatart az a 1,5-2 millió forint, amibe kerülne, másrészt már a gondolatától is kiráz a hideg, hogy még egyszer felvágják a hasamat.

Mivel nálam nem túl durva a helyzet (és tudom, még így is viszonylag „simán" megúsztam a három terhességet, császármetszést), elhatároztam, hogy tornával, manuálterápiával igyekszem javítani a hasam állapotán.

Ez volt másfél hónapja, aztán a betegségek miatt elhúzódott nyári szünetnek köszönhetően nemcsak edzeni, de enni sem maradt időm. Így mostanra jobb napokon egészen lapos a hasam, legalábbis szemből. Oldalról még mindig nagyon látszik a dudor, és ha előrehajolok vagy leülök, megjelennek a redők. És most, hogy végre lassan az összes gyerkőc rendszeresen fog járni intézménybe (ki oviba, ki bölcsibe), tényleg el tudok majd menni szakemberhez, hogy visszaerősítsem a hasizmaimat.

A cikk írása közben pedig, ahogy nézegettem a régi fotóimat, ráeszméltem, hogy ezzel a kötényhassal talán üzenni akart a testem. Sőt, mi van, ha nem véletlenül végződött mindhárom szülésem császármetszéssel? Három évtizedig úgy éltem, hogy azt hittem, az én testem mindent kibír, teszi a dolgát, akkor is, ha nem foglalkozok vele. Hát, nem. Nem szabad elhanyagolnom, még akkor sem, ha három gyerek, a ház, a kert, a munka és az ezernyi apróság mellett alig jut időm rá. És nemcsak azért, hogy egyszer újra merjek bikinit húzni a strandon, hanem hogy teljes életet tudjak élni, és jó példát mutassak a lányaimnak.

Néhány sztár is büszkén vállalja szülés utáni testét! Kattints galériánkra!