Ez a cikk a Gyereklélek magazinban jelent meg először.

Gyerekidő

Egy kapcsolódó nevelésről szóló előadáson gyűjtöttem be az ötletet. A lényege, hogy a reggeli készülődés előtt, esetleg délután 10–15 percet csak az egyik gyerekemre szánok. Ekkor azt csinálunk, amit ő szeretne (pl. kártyázás, pirospacsizás, ölelés). Én csak rá figyelek, se főzés, se telefon, se másik gyerek.

A kapcsolódó nevelés egyik vezérgondolata, hogy a gyerekek együtt–működőek és rugalmasak, ha a szeretetaksijuk rendesen fel van töltve, azaz kapcsolódási igényük ki van elégítve. Lemerült aksival könnyen kibillen a gyerek, ezért fontos az újratöltés.

Működik? Az egyik kislánynál beválik, a másiknál viszont nem. Hiába a tankolás, Fanni simán belecsúszik a hisztibe, ha rossz passzban van. Emmánál működik a módszer: jólesően „feltöltekezik anyából”, dagad a keble, amikor mondom a családtagoknak, hogy most nem érek rá, Emma-idő van. Utána hálás kezesbárány.

Közös ellenség: anya

Szintén az előadáson tanácsolta az oktató, hogy vállaljam magamra játékokban a közös ellenség szerepét. Lawrence J. Cohen a Játékos nevelés című könyvében is ajánl olyan játékokat, amelyekben a testvéreket a szülő elleni harc kovácsolja össze. Kb. hetente egyszer van lelkierőm eljátszani a bosszúszomjas szörnyet, aki először hagyja, hogy megcsikizzék, lebirkózzák, majd megpróbálja elkapni a tetteseket. Ebből néha családi párnacsata bontakozik ki. (Olvastam egyébként a párnacsata egy olyan változatáról is, amikor az egyik családtag, a „párnakirály[nő]” ráül egy nagy párnahalomra, a többieknek pedig a trónjából kell lopkodniuk.) A lényeg, hogy anya legyőzzessen a gyerekek összefogása által.

Működik? Remekül, a játék kapcsolódás és feszültséglevezetés egyszerre.
Csak sajnos nincs időm annyit birkózni, mint amennyi figyelemre és játékosságra szükségük lenne.

Hagyd, hogy hisztizzen

Anyáinktól, a társadalomtól örökölt zsigeri késztetés, hogy ha felüti a fejét a hiszti, azonnal törjük le (már ha tudjuk). Hiszen tanuljon meg a gyerek uralkodni magán! És persze ne táncoljon az idegeinken. Ehhez képest forradalmi megközelítés, amit jó pár mai gyereknevelési könyv vall: a hiszti, a sírás jó, hagyjunk neki teret. Bolondságnak hangzik? Ha megnézzük a saját generációnkat a sok, elfojtott düh táplálta betegségünkkel, talán nem is tűnik akkora marhaságnak. A kapcsolódó nevelés „sírásmeghallgatásnak” nevezi, amikor a frusztráció okozta hisztinél nem önuralmat követelünk a gyerektől, hanem megsimogatjuk, és olyasmit mondunk, hogy „sajnálom, hogy ilyen nehéz neked”, és hagyjuk, hogy kifolyassa magából az egész napi stresszt.

Működik? Ez is csak az egyik kislányomnál vált be. Ő hamarabb túltette magát egy szívfájdalmán az empatikus bólogatásommal („sajnálom, hogy ennyire rosszulesik ez neked”), mintha azt szajkóztam volna, „nincs miért bosszankodnod”. A másik kislányt csak felbőszítettem ezzel.

Hagyd, hogy mérges legyen, de ne hagyd, hogy üssön, szitkozódjon

Mit éreznél, ha a férjed egyszer csak hazahozna egy másik nőt a lakásotokba, aki történetesen csinosabb, fiatalabb is nálad, és őt dicsérné, ölelgetné a szemed láttára? Gyűlölnéd, nem? Adele Faber és Elaine Mazlish pszichológusok hasonlata segített nekem elképzelni és elfogadni azt a hatalmas dühöt, amit egyik lányom érez a másik iránt. A gyűlölködő kitörések („Bárcsak meghalnál!”) és egymás gyötrése mögött ez a fájdalom áll. „Ha megtiltjuk nekik, hogy a dühüket nyíltan kifejezzék, akkor megvan a veszélye, hogy az elfojtott düh más utat talál magának.” (Faber–Mazlish: Testvérek féltékenység nélkül) Ezért mostanában próbálom átfogalmazni az ösztönösen jövő mondataimat, mielőtt kimondanám őket.

Működik? Igen, mindkettejükkel csodákat tesz! A nehézség csupán annyi, hogy néha Sherlock Holmes és Buddha keverékének kell lennem, hogy (1) rájöjjek, a hülye viselkedés mögött éppen milyen frusztrációk vannak, (2) bírjam cérnával.

„Nem mondhatsz ilyet a testvéredre!”
HELYETT
„Megértem, hogy dühös vagy rá, de ez rosszulesik neki. Nem vezetheted le rajta a dühödet. Gonosz szavak nélkül mondd el neki, mi bánt.”

„Ő a testvéred, szeretned kell őt!”
HELYETT
„Oké, hogy mérges vagy rá. Én is mérges lennék a helyedben. Fújd ki magad.”
„Szeretném tudni, mit érzel,
fontos vagy nekem.”

„Azonnal hagyd abba! Hogy jut eszedbe megütni?!”
HELYETT
„Nem hagyhatom, hogy bántsd. Nem verekszünk. Azt se hagyom, hogy ő bántson téged. Inkább szavakkal mondd el, miért vagy dühös. (Vagy: rajzold le, mutasd meg a babán.) Segítek neked megnyugodni.

„Mit húzod ezen fel magad?”
HELYETT
„Bánt, hogy úgy érzed, ő ügyesebben rajzol nálad? Ezért vagy dühös? Akarod, hogy együtt rajzoljunk egy kicsit?”

A cikk további részét a famiily.hu oldalon olvashatod!

Nézd meg a galériánkat a sztárokról, akik egész életükben ismerték egymást!