Ez a cikk először az Éva magazin 2021-es téli számában jelent meg.

Egy bolygószintű járvány lehetősége a koronavírus óta mindennapi valósággá vált. A klímaváltozás negatív hatásait is egyre erősebben érezzük a bőrünkön. Nagyon sokan vagyunk a bolygón, és az exponenciális növekedés folytán csak egyre többen leszünk. Mi lesz, ha valóban kimerülnek a föld energiakészletei, ha nem lesz elég ivóvíz, élelem, tiszta levegő? Mit éreznek majd azok a szülők, akik ilyen körülmények között próbálnak gondoskodni gyermekeikről?

A gyerekvállalási kedv azonban a katasztrofális jövőkép nélkül is megcsappant az elmúlt évtizedekben – statisztikailag 1963 volt a fordulópont, aztán az ezredforduló újabb lassulást hozott. Egyre később vállaljuk a szülést, mert karriert és egzisztenciát építünk, amivel ma egyre bonyolultabb összeegyeztetni a családi életet. A párkeresés is nehezedik, mert félünk elköteleződni, mert annyi mindent ki kell még próbálni. A születések száma elsősorban azokon a területeken csökkent az elmúlt évtizedekben, ahol az emberek jó színvonalon élnek, így nem abban gondolkodnak, hány gyermekre lesz szükségük ahhoz, hogy azok idős korukban majd eltartsák őket, hanem abban, hogy ők maguk hány gyermeket tudnak megfelelő körülmények között felnevelni.

Nagyon sokáig nem akart gyereket Ránki Borbála zeneterapeuta, pszichológus egyetemi hallgató, aki hét évig dolgozott a Budapesti Korai Fejlesztő Központban: „A szakmámból adódóan rendkívül súlyos állapotban lévő csecsemőkkel, kisgyerekekkel találkoztam, láttam haldokolni pár hónapos babákat, emiatt tudatosan döntöttem, hogy nem szülök. Tudtam, hogy ha teherbe esnék, rettegnék, vajon nem lesz-e autista, fejlődési rendellenességgel született, súlyos fogyatékossággal élő gyerekem. Másfél– két éve ért utol az érzés, hogy mégis szeretnék anyává válni.”

Bori szikár tudatossága ellenére maga a megtestesült finomság, szenvedélyesség és életöröm. Jelenleg Terapeum nevű vállalkozását viszi, s közben a Magyar Rett-szindróma Alapítvány zeneterapeutája is. Habár megérett benne az elhatározás, hogy gyereket szeretne, mégis nehéz gondolatok nyomasztják.

„Félek, hogy olyan világra érkezik majd a gyerekem, ami húsz-harminc-negyven év múlva talán egészen másképp fog kinézni, és azon kell majd aggódnom, lesz-e rendes ivóvizünk, tiszta levegőnk. Nagyon sokat olvasok erről, sokféle véleményt, sokféle platformon, és nem vagyok nyugodt. Nem tudom homokba dugni a fejemet, nem tehetek úgy, mintha minden rendben lenne. Elképzelem magam a halálos ágyamon, ahol ott ül majd velem szemben a lányom vagy a fi am, és azt kérdezi: ha a születésem előtt már tisztában voltál ezekkel a problémákkal, miért hoztál erre a világra, miért okoztál nekem szenvedést? S akkor azt kellene felelnem, hogy önzésből, mert érezni akartam, milyen anyának lenni.”

Hogy most mégis a szülés irányába billen nála a mérleg, az az emberiségbe vetett végtelen hitének és bizalmának köszönhető. Tudja, hogy ezek nagy szavak, de teljesen komolyan gondolja. Mélyen és erősen bízik abban, hogy mi, emberek magunkhoz térünk, változtatunk, nem hagyjuk veszni a mostani világunkat, és igenis ki fogjuk javítani azokat a hibákat, amiket elkövettünk. „Arra már nincs időm, hogy előre meg is győződjek ennek bekövetkeztéről, hiszen 32 éves vagyok, jövőre férjhez megyek. Nem várhatom meg a gyerekvállalással, amíg mindez be is bizonyosodik. Vagyis minden szorongásom ellenére kockáztatok.”

Emese, aki egyetemi adjunktusként dolgozik egy vidéki nagyvárosban, lassan betölti a negyvenet. Harminchárom éves koráig meg se fordult a fejében, hogy gyereket szeretne. Azt mondja, sem a teste, sem a lelke, sem az agya nem hangolódott az anyaságra, annak ellenére, hogy 29 éves korában férjhez ment. Igaz, a döntés hibásnak bizonyult, nagyon gyorsan elváltak. Úgy emlékszik vissza, hogy már a gimnáziumban is inkább keményen dolgozó nőként, és nem anyaként látta önmagát, a szakmáját máig imádja, révbe ért, azzal foglalkozik, amit igazán szeret.

Az anyaság iránti vágy akkor érintette meg, amikor betoppant az életébe a nagy szerelem: a harmincas éveinek elején járt, már elvált, és túl volt néhány futó kalandon.

„Annyira elmerültem ebben a kapcsolatban, hogy minden idegszálammal éreztem: ha valaha szeretnék gyereket, akkor csakis ettől az embertől. Őt akarom viszontlátni a fi am vagy a lányom minden vonásában, ezzel válna teljessé az életem. Sajnos az én imádottam nem volt egészen szabad, éppen válni akart. Aztán az elszakadási folyamat valahogy visszafordult. Nekem pedig nem volt hozzá gyomrom, hogy ilyen körülmények között teherbe ejtessem magam. Azt sosem éreztem opciónak, hogy bemenjek a spermabankba, vagy megkérjem valamelyik volt szeretőmet: ejtsen már teherbe, mindenféle kötelezettség nélkül. Negyven éves koromra talált rám újra a szerelem, és már az első közös hetek után megfogalmaztam, hogy igen, most tudnék gyereket vállalni, ez a kapcsolat újra felszínre hozta az érzést. A kedvesem annyit felelt, hogy egyelőre nem tud sem igennel, sem nemmel válaszolni. Egy darabig tehát még várok, esélyt adok egy igennek. De ha nem hangzik el, akkor sajnos tovább kell lépnem.”

Bár a nőgyógyásza azt közölte vele az aktuális ultrahangos vizsgálaton, hogy vannak érett peték a méhében, vagyis termékeny, Ágnes, a bükki faluban élő, negyvenkét éves tanárnő érzi, számára talán már késő: „Annak idején az egyetemen rendszeresen hangoztatták a tanáraink, és a szüleink is, hogy ha a diákévek alatt nem találunk magunknak párt, később már nagyon nehéz lesz férjhez menni, gyerekeket szülni. A barátaim szülei is emlegették, hogy egyszer majd kifutok az időből. Mostanra értettem meg, milyen igazuk volt.”

Apa nélkül mégsem vállalna gyereket, bár magát a szülői kapcsolattartást a hagyományostól eltérő módon is el tudja képzelni. „Annak ellenére, hogy egy kis faluban élek, ahol még erősek a konvenciók, nem célom a házasság. Megvagyok puccos esküvő nélkül, de azért gyereket úgy vállalnék, hogy ismerem és szeretem az apját. Gyermekét egyedül nevelő anya már csak azért sem lennék, mert az veszélyeztetné az egzisztenciámat: a családomra nem számíthatok, a szüleim még aktívak, a testvéreim pedig elvannak a maguk életével. Nálunk nincs bölcsőde, így bébiszittert kellene fogadnom, ha továbbra is tanítani szeretnék, amire rámenne szinte a teljes fizetésem” – érvel.

Ágnes a legutóbbi egyetemi csoporttalálkozójukon számolta össze: a nők egyötöde szingli maradt, akik pedig férjhez mentek és gyerekeket szültek, azoknak több mint kétharmada már elvált.

Egyre bonyolultabb körülmények között kell dönteniük a fiatal nőknek arról, hogy akarnak-e gyereket. Majoros Márta budapesti szociálpszichológus szerint ezért is tolódott ki az első szülés időpontja a korábbi 19-20 évről immár 26-27 évre. „Aki nem örököl egy lakást, vagy nem kap ajándékba a szüleitől, az a családtámogatási modellek ellenére sem feltétlenül tud gyereket vállalni. Az első otthon megteremtése gyakran annyi stresszel jár, hogy szó szerint bele lehet betegedni testi és lelki értelemben is” – mondja. És mivel a társadalom szemében egyre inkább elfogadott a kései szülés, ez okozhat egyfajta csalóka biztonságérzetet a nőkben, hogy lám, másoknak is összejött idősebb korban, nekem miért ne sikerülhetne?

Gyovai Gabriella szentesi nőgyógyász. Praxisában előfordult olyan negyvenes évei elején járó nő, aki első gyermekével volt várandós, mégis az abortusz mellett döntött.

„Ugye van még időm, még fiatal vagyok, lehet másik gyerekem? – ezt kérdezte tőlem. A szakmai érveimet elmondtam, de a döntés persze az övé volt. Sokszor találkozom nőkkel, akik azt hiszik, végtelen idejük van a gyermekvállalásra, és nem akarnak tudomást venni azokról a jelekről, amelyekkel a természet figyelmezteti őket ennek ellenkezőjére.”

Úgy látja, ezen a téren visszaüt a „40 az új 20”, mert valóban sokan még a harmincas éveik végén is úgy érzik, nem a családalapításnak, hanem a szórakozásnak van ideje. A férfiakban sem mutatkozik akarat a felelősségvállalásra, felnőtté válásra. Az „Igazi” keresése közben gyorsan avulnak el a kapcsolatok, és így könnyű kifutni az időből.

Gyovai Gabriella úgy látja, hogy inkább a vallásos szülők vállalnak több, olykor négy-öt gyereket, bár az átlag inkább csak kettőt, legfeljebb hármat.

A biológiában és a természetben azonban szerinte meg lehet bízni, még ebben a modern világban is. Előfordul például, hogy a fogamzásgátlót egyébként addig jól bíró nők egyszer csak rosszul lesznek a tablettáktól, és amikor abbahagyják a szedést, akkor nemsokára teherbe is esnek. Vagyis mintha a test is jelezné a nőnek: itt az idő... Saját példáját is megemlítette, ő az első gyermekét huszonhét évesen szülte, a másodikat pedig több mint egy évtizeddel később, s mindkét alkalommal lélekben dőlt el, hogy készen áll a babára.

A fiatalabb generációban ott él a félelem a bizonytalan jövőtől, úgy érzik, akkor tesznek jót a bolygónknak, ha lemondanak a gyerekvállalásról. Igazuk lenne? Ürge-Vorsatz Diána nemzetközi hírű klímakutató, a CEU profeszszora, hétgyermekes édesanya úgy véli, inkább az lenne a fontos, hogy akik törődnek a környezettel, a gyermekeiknek továbbadják ezt a felelős gondolkodást. „Ha épp ők mondanak le a gyerekről, akkor sajnos el fogunk bukni. Kétségbe ejtő, hogy egy öt kontinensre kiterjedő nemzetközi kutatás eredményei szerint ma a fiatalok közel fele gondolkodik azon, egyáltalán vállaljon-e gyereket. Nem azt mondom, hogy közülük végül majd senki sem alapít családot, de ez a szám akkor is ijesztő. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy ennek a generációnak a gondolkodásában már nagyon erősen jelen van a klímatudatosság, s ha ők végül nem csapnak oda az asztalra, akkor sajnos a szükséges változások sem fognak megtörténni. Az ötveneseknek, hatvanasoknak, vagyis azoknak, akik most döntéshozatali pozícióban vannak, volt idejük annyira hozzászokni a mostani életstílusunkhoz, hogy nem félnek a jövőtől, hiszen a klímaváltozás negatív hatásai őket már kevésbé érintik. Azt remélik, ki tudják vásárolni magukat a rossz hatásokból. Ezért is fontos, hogy a jövő generációja jobban kiálljon magáért. Jómagam ismerem a számokat, a tényeket, tudom, hogy jogos az aggodalmuk: ha folytatjuk ezt az életstílust és ezt a gazdasági modellt, akkor a most ismert civilizációnk évtizedei meg vannak számlálva.”

Hogy mi adhat mégis reményt, van-e optimistább forgatókönyv, arról a klímakutató így vélekedik: „Még nincs végzetesen késő, hisz nagyon nem mindegy, hogy másfél fokon megáll a melegedés, vagy szaladunk tovább 4-5-6 fokig. Persze, már vannak viszszafordíthatatlan károk, de nagyvonalakban még van esélyünk egy élhető világra, akkor is, ha tudjuk, hogy a történelem során az előző generációk nem feltétlenül hagytak jobb körülményeket az utánuk következőkre. A mérlegnek két serpenyője van, a mai fiatalok kaptak elődeiktől nagyon sok jó és hasznos dolgot, de sajnos sokat el is raboltunk a jövőjükből. Vagyis a jövőtől való félelmeik megalapozottak, de erre nem az a válasz, hogy nem vállalnak gyereket.” Arra a kérdésre, hogy saját gyermekei mindennapi életében tapasztalja-e ezt az aggodalmat, így válaszol: „Van bennük klímaszorongás, különösen a lányokban, de úgy látom, hogy ezt igyekeznek cselekvésbe fordítani: az egyik lányom éppen az Európai Parlamentben beszélget képviselőkkel a környezetvédelemről.”

Ha valamilyen vezérfonalat kellene meghatároznia, amelyeket feltétlenül követni érdemes, Diána azt javasolja, hogy ne a dologi fogyasztásra koncentráljunk, inkább a nem materiális jólétre, a kultúrára, a közösségre, a család erejére, a jó kapcsolatainkra, természetre, sportra, egészségre.

Ezekben több örömünket lelhetjük, mint egy új okostelefonban vagy egy nagyobb tévében. Ha mégis vásárolunk, akkor igyekezzünk használtat venni, és mindig próbáljuk megjavítani, ami elromlik. Töltsünk minél több időt a természetben, mutassuk meg a gyermekeinknek, hogy a legutolsó kukac is gyönyörű, és a legkisebb légynek is fontos szerepe van a nagy egészben, s igenis csodálatos a világ úgy megteremtve, vagy úgy kialakulva – mindenkinek a maga elvei szerint –, ahogyan van.

Ami az ökológiai lábnyomot illeti, Ürge-Vorsatz Diána szerint a családosokkal szemben egyértelműen azoké nagyobb, akik nem vállalnak gyereket. Ők ugyanis minden pénzt magukra költhetnek, ami feltételezi a túlfogyasztást. Általában nagyobb házat, nagyobb autót vesznek, távolabbi helyekre utaznak, sokszor repülőgéppel. Ahol sok gyerek van, ott nem jut felesleges kiadásokra, nem az ötcsillagos nyaralás lesz a közös cél, hanem a közeli erdőben tett kirándulás. Azok a gyerekek, akik ilyen családokból érkeznek, maguk is takarékosabbak lesznek, és társaiknál jóval környezettudatosabbak, mert nincsenek hozzászokva a luxushoz.

„Számomra a gyerekvállalás mindig szinte absztrakt fogalom volt” – írja az amerikai Guardian magazinban megjelent cikkében Sian Cain újságíró. „A lakásbérlés magas költsége és a diákhitel-törlesztés mellett sosem volt realitása a pillanatomban. De azért előfordult, hogy elfogott a vágy, hogy én is megéljem azt az örömöt, amit apám érzett, mikor először a kezébe foghatott engem. Aztán eszembe jutottak mindenféle számok. Ha ma születne meg a babám, 10 éves lenne, amikor a világ rovarainak negyede eltűnik majd a föld színéről, és várhatóan 100 millió gyermek szenved majd élelmiszerhiánytól. A gyermekem 23 éves lenne, mire a korallzátonyok 99 százaléka elpusztul. 30 éves lenne – annyi, mint most én –, amikor világszerte 200 millió klímamenekült áradatára számíthatunk, és amikor az előrejelzések szerint a földön élő állatfajok fele a semmibe vész. 2100-ban, 80 évesen élné meg, hogy Ausztrália, Afrika és az Egyesült Államok egyes részei lakhatatlanná válnak. 7,8 milliárdan élünk azon a bolygón, amely a tudósok becslése szerint 1,5 milliárd embert lenne képes olyan színvonalon eltartani, ahogyan ma egy átlag amerikai él. Egy tanulmány szerint, ha csak egygyel kevesebb gyerek születik, az 58,6 tonna szén-dioxid-kibocsátást spórol meg évente. Egy fő autómentes élete ehhez képest csak 2,4 tonnát, növényi étrendre való áttérése pedig 0,82 tonnát. Egy másik tanulmány szerint arról dönteni, hogy vállalunk-e gyereket vagy sem, csaknem hússzor fontosabb, mint bármely más lépés, amelyet egy környezettudatos egyén meghozhat. Az ilyen állításokat persze sokan megkérdőjelezik. Önmagában már azt az ötletet is, hogy a szülőt tegyük felelőssé gyermeke ökológiai lábnyomáért. Ami ráadásul a technológia és az életmódunk változásával csökkenhet. Az egyetlen dolog, amiről azonban nem lehet vitatkozni, az az, hogy olyan módon élünk, amit nem folytathatunk sokáig.”

Amikor Bretz Bernadett világra hozta első gyermekét, még nem volt ennyire előtérben a klímaváltozás témája. Ám ő mai fejével is úgy gondolja, hogy egy új jövevény érkezése jellemzően a sors akarata, éppen ezért férjével mind a hét gyermekük születését nyitott szívvel és nagy örömmel fogadták.

Bernadett angol-esztétika szakon végzett az egyetemen, de a gasztronómia világában teljesedett ki, a Cocó7 Cukrászda, Csokoládébolt és Látványműhely alapítójaként, vezetőjeként. A névben a „7” a gyermekeik számára utal. Férjével, Bretz Gábor operaénekessel még egyetemista korában ismerkedett meg: mindketten legalább öt gyereket szerettek volna, végül hét született, három fiú és négy lány. A legnagyobbak már érettségiztek, a legkisebbek pedig kisiskolások: átlag másfél-két év van a testvérek között. Sokan nehezen egyeztetik össze a családot és a karriert, náluk azonban ez úgy tűnik, duplán is sikerült. A művész édesapának akkor sem kell nélkülöznie a feleségét és a gyermekeit, amikor hosszabb ideig külföldi turnén jár, vagy éppen a próbafolyamatokban merül el. „Megbeszéltük, hogy mi nem leszünk távcsalád, ahová a két munka között az apa hazajön, hanem igyekszünk a lehető legtöbb időt közösen tölteni” – mondja Bernadett. Így aztán volt, hogy együtt utaztak el a külföldi fellépésekre mind a kilencen, amikor pedig a gyerekek nagyobbak lettek, s édesanyjuknak esetleg a cukrászda miatt egyéb elfoglaltsága volt, egyikük-másikuk egyedül is csatlakozott az édesapához. Nagyszülők nélkül azonban képtelenség lenne megvalósítani ezt a jól működő életet, ahol a család és a munka egyensúlyba került.

„Van egy Nagyikommandó nevű családi Facebook-csoportunk. Az egyik nagypapa még aktívan dolgozik, a többiek hárman már nyugdíjasok, így mindig megvan, ki viszi iskolába, különórára, edzésre azt a gyereket, akit még kísérni kell, s ki hozza őket haza. Ebben a körforgásban jómagam is benne vagyok, szeretek minőségi időt tölteni a gyerekekkel, és ők is igénylik a velem való együttlétet” – teszi hozzá. A három fiú és négy lány nemcsak egymással van jóban, de mivel a nagyszülők és az unokatestvéreik is a szomszédságban élnek, a szélesebb értelemben vett nagycsalád tagjai is karnyújtásnyira vannak egymástól.

Íme pár híres nő, aki nyíltan vállalja, hogy ő nem szeretne gyermeket: