Peti fiam 30 éves, fordító. Ez így önmagában nem hangzik rosszul, de manapság nem is olyan könnyű szabadúszónak lenni itthon, különösen, ha az ember igényes, és leginkább irodalmat, művészetet szeret fordítani. Sára, a felesége dramaturg, ő 29. Ez sem éppen egy prosperáló szakma, de legalább mindketten a kultúrában dolgoznak. Illetve dolgoztak. Foszlányokra emlékszem a „kimenetelük történetéből”.

Sokk

– Anya. Be kell jelentenünk valamit.

Az izgalomtól kitágult a szemem, borzongott a bőröm, izzadni kezdett a tenyerem. Leültem és az agyamban kalapáló szívem azt dübörögte: „Gyereket várnak, nagymama leszek!” Annyira hangos, annyira biztos volt ez a gondolat, hogy már elkezdtem ujjongva örülni odabent. Pár másodperc alatt felkutattam az elmém rejtett zugaiból, hová is tettem azt az immár 25 éves Tokajit, amit még néhai férjemmel, Karcsival vettünk, hogy csakis az első unokára koccintsunk vele. Gondolatban már hoztam az üveget, töltöttem az aranyló, generációs nedűt.

– Állandó munkát kaptunk Németországban. Kiköltözünk.

Ha most kívülről nézem magam, odaragadt az arcomra a várakozó mosoly, kényszeredett vigyorrá vált, ültem kimeredt szemmel, fagyott testtel. Közben Peti elmagyarázta, hogy Nürnbergben piackutatással fog foglalkozni, a hármas nyelvtudására (angol-német-magyar) pont nagy szükség van, Sári pedig bébiszitter lesz eleinte, és egy kis alter színháznál mindenes.

– Anya, mondj már valamit!

– Hát… nagyon örülök nektek, gyerekek. Hozom is azt a… – kimentem a spájzba, magabiztosan nyúltam a felső polcra az üvegért – …borocskát, amit még apáddal tettünk félre, ha lesz mit ünnepelni.

Előkotortam három poharat. Nyitottam a palackot. Pukk – így a dugó. Felnézek, Peti és Sára némán, döbbenten néznek vissza.

– De anya, te nem is iszol.

Kontroll

Valóban. Két okom volt az ország másik végébe költözni lánykoromban. A bihari nagy duett: folyékony kenyér és viszkető tenyér. Ezért aztán nem ittam, csak a saját esküvőmön és a Petién egy picit. Szerencsémre Karcsi férjem sem volt egy borissza, és abban is egyeztünk, hogy sosem ütöttük meg a fiunkat.

– A nagy kalandra! – mondtam, és magasba emeltem a poharamat.

Eleinte csak egy-két pohárka bort ittam meg minden este. És közben felhívtam Petit, és a praktikus részletekről faggattam – szintén minden este. Milyen város az a Nürnberg, milyen messze vannak a munkahelyek. Pontosan mi a neve a kutató cégnek. Milyen elrendezésű lesz a lakásuk, ahol először laknak majd.

Később jött a fél palack. Ekkor már olyan háttérsztorikról érdeklődtem, hogy ki ajánlotta be Sárát a kis színházhoz, ki segített lakást szerezni, vannak-e odakint ismerősök, mit szólnak az itthoni barátaik, satöbbi.

Amikor először toltam le egy egész palack bikavért, majd tántorogva kerestem a családi fényképalbumot – és persze nem találtam –, akkor hagytam fel az értelmetlen piás sokkterápiával. Mindenféle aprósággal kezdtem elfoglalni magam. Dobozokat szereztem be a boltokból és elvittem Petiékhez, hogy legyen mibe csomagolni. Kacatokat szedtem össze a fészerből, amikre majd szükségük lehet. Kölcsönkértem a kocsijukat, de csak azért, hogy elvigyem a szervizbe és puccba-rendbe rakassam az úthoz.

Düh

– Migráns leszel – mondtam Petinek úgy pár héttel a költözés előtt, egy szokásos vasárnapi ebéd végén. Sára villájáról leszóródott az utolsó falat rizs.

– Te is az vagy.

– Miket beszélsz? Ki se tettem a lábam Magyarországról – vágtam vissza és összekaptam a tányérokat. Tisztába tenni mindent.

– Jó, de mikor jöttél el Hajdúbagosról, a „sötét Biharból”, ahogy nevezni szoktad?

– Épp harmincöt éve. Mi köze annak ehhez?

– És hány éves voltál?

– 17, de az egy más ország volt akkor.

– Tehát tizenhét évesen az ország másik végébe, Győrbe költöztél, ami akkor öt-hatórányira volt a szülőhelyedtől. Épp, mint ma Nürnberg innen. Pont olyan messze leszünk tőled, mint te a szüleidtől. Mégis sűrűbben fogunk találkozni.

– Külföldiek lesztek! Idegenek között.

– Anya! Az előbb mondtad, hogy Magyarország egy másik ország volt 35 éve. Ez is csak egy másik ország, de most valós határok nélkül.

Megpördültem és a mosogatószeres kezemmel adtam neki egy pofont.

– Nekem el kellett jönnöm onnan. Menekültem, de neked mindened megvan itt, te hálátlan kölyök!

Nem mondott semmit. Csak hátat fordított, megragadta a döbbent Sári kezét és otthagytak. Zokoghattam egyedül.

Belátás

Sári hívott fel, legnagyobb megrökönyödésemre, úgy három nappal később.

– Figyelj! Nekem Karcsi bácsi azt mondta egyszer, hogy ha ő már nincs, majd nekem kell összeboronálnom téged meg a Petit. – Nem szóltam semmit, csak csorogtak a könnyeim. – Ezért hívtalak. Ugye tudod, hogy nem utazhatunk így el. Átküldöm Petit ma este, jó? Akkor is, ha nem akar menni. Ráparancsolok.

– Jó – hüppögtem én –, de gyere te is, kislányom.

Akkor persze megtaláltam a fényképalbumokat. Együtt néztük végig. Együtt sírdogáltunk, hármasban összeölelkezve.

Növekedés

Az öt év alatt, mióta meghalt, szép lassan el is felejtettem minden nap hálát adni Karcsiért. Akkor, a hátralévő másfél hétben bepótoltam. Aztán Petiék felkerekedtek. Egy ideig megint minden este beszéltünk telefonon. Ám csak néhány hét telt bele, és megirigyeltem Sáritól, hogy gyerekekkel foglalkozik. Most én is bébiszittelek, afféle hétvégi dadus vagyok. És még mindig csak 54 éves. Ideje újra bepasiznom.