Ez a cikk az Éva Magazin 2020-as 5. lapszámában jelent meg először „A képzeletbeli barát" címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Képzeletbeli barátnak nevezzük azt a fantázialényt, aki legalább egy napig részt vesz a gyermek életében, akivel beszélget, játszik, alszik. A képzeletbeli barát legtöbbször ovis korban jelenik meg, és kisiskolás korig jellemző a jelenléte.

Miért van képzeletbeli barátja a gyerekeknek?

Megjelenésének van feszültségoldó szerepe, de nem feltétlenül kell krízist keresni mögötte, vagy különleges okot sejteni a háttérben. A gyerek arra használhatja, hogy kompetensnek érezze magát egy helyzetben, gyengeségét kompenzálja, felruházza egy általa vágyott szuperképességgel, s ehhez belső erőforrásait, képzeletét mozgósítja. Mindez például arra jó, hogy a gyermek belehelyezze a barátot abba a szituációba, amit ő maga nem tud megoldani – például sötétben elaludni –, és így saját maga számára kínál megoldási, feldolgozási módot.

Szelepként is működik mindez, hiszen a gyerek a képzeletbeli társ szájába adva elmondhatja az őt aggasztó gondolatait, érzéseit, félelmeit. A fantáziájában létező cimbora jelenléte megnyugtatja, biztonságot nyújt a mindennapi helyzetekben, oldja belső feszültségét. A képzeletbeli barát szerepe jelentőségteljes: nem pusztán haver, hanem cinkostárs, bizalmas személy. Olyan megküzdési stratégia ez, aminek segítségével a gyermek megbirkózhat egy nehéz élethelyzettel, konfliktussal, de nem áll feltétlenül trauma mögötte. Természetes és szokványos jelenség, a gyermek fantáziavilágának kivetülése, egyszerűen csak egy elfoglaltság, amivel érdekesebbé és izgalmasabbá teszi a mindennapi életét

A képzeletbeli barát megértő, elfogadó

A képzeletbeli barátban főleg az a jó, hogy mindig azt akarja játszani, amit a gyermek, ráadásul annak játékszabályaival. Nem ítélkezik, hanem megértő, elfogadó, s akár vigaszt is nyújt. Előfordul, hogy olyan dolgokra motiválja a gyerkőcöt, amit az amúgy nem merne megtenni. Ráadásul a fantázialénynek nem kell szót fogadnia a felnőtteknek, vagy megfelelni az elvárásoknak. Megteheti azt, amit a gyerek a való világában nem. A képzeletbeli pajtás csak a gyerekhez tartozik, a gyerek tolmácsol a valós személyek és közte, bár előfordul, hogy csak belül zajlik a folyamat.

Egy ilyen alak mindig idealisztikus, hiszen a gyermek vágyott tulajdonságai, képességei jelennek meg benne, amelyeket saját magából hiányol és azonosulni szeretne vele, vagy éppen olyan jellemzők, amelyeket önmagában nem szeret, és átruházza azt egy másik lényre. Sok esetben külső jegyeiben is hasonlít rá, és mindig saját neve van. Sokféle megjelenési formája lehet: az elképzelt ikertestvértől a megszemélyesített plüssfiguráig, szuperhősöktől a varázsállatig mindenféle alakban „testet ölthet”. Sokszor a gyermekkel egykorú, de néha felnőtt.

Hogy reagáljon a szülő?

A szülő reakciója itt is kulcsfontosságú. A pszichológus tapasztalata szerint bár a legtöbb szülőben a jelenség nem kelt aggodalmat, azért előfordul, hogy a szülő azt feltételezi, a gyermek érzelmi elhanyagolásának jele a fantáziabarát jelenléte, vagy valamilyen pszichés, mentális betegségre utal. Holott ezek a gyerekek teljesen egészségesek, csupán olyan érett fantázia és beleérző képesség birtokában vannak, amellyel bármikor egy másik ember helyébe tudják képzelni magukat, s így jobban meg tudják érteni annak érzelmeit és gondolkodását. A szülő viszonyulását befolyásolhatja, hogy neki volt-e ilyen fantáziabéli lény az életében, és erre hogy emlékszik vissza.

Fontos, hogy a szülők elfogadják

A szakember szerint fontos, hogy a szülők elfogadják a képzeletbeli barátot, együttműködjenek a gyerekkel ebben a kérdésben. Ha megkérdőjelezik, elutasítják, megjegyzést tesznek rá, esetleg nevelési célzattal felhasználják, abban a kicsi a saját elutasítását élheti meg, hiszen a képzeletbeli barátot ő alkotta, az ő teremtménye. Ideális tehát, ha a szülő partner a fantáziabarát elfogadásában, és a gyerek szabályai szerint kapcsolódik hozzá. Nem szabad firtatni, kétségbe vonni a barát létezését, ez szentségtörés a gyermek szemében. Ő is pontosan tudja, ismeri a különbséget a képzelet és a valóság között, mégis abban a sajátos, módosult tudatállapotban, amelyben játszik, a határok látszólag összemosódnak. Nem szabad elvenni tőle ennek örömét, durván visszarántani a valóságba, hanem részt kell venni a folyamatban, különben a játéknak épp a lényege, az öröme vész el.

Ezeknek a barátságoknak az élettartama változó: vannak gyerekek, akiknél hosszú életű és rendszeres a játszótárs, de előfordulhatnak néhány napig létező képzeletbeli társak is. A hangsúly az átmenetiségen van. A gyermek elbocsátja képzelt társát, amikor már úgy érzi, hogy nincsen rá szüksége. A szülőknek nem szabad, sőt egyenesen tilos a gyermeket sürgetni, hogy mihamarabb szabaduljon meg tőle. Az úgyis magától, szép lassan, fokozatosan eltűnik: az életkorral, vagy azért, mert megszűnt a funkciója.