Rutinosan zakatol a három napos érettségi perpetuum mobiléje, csak a gépezettel ellentétben energiák garmadát szívja fel. A szülők a földszinten büfét működtetnek kávéval és szendvicsekkel, a teremben szőlőcukor, pogácsa és ásványvíz serkenti az agyműködést. Ünnepélyesen helyet foglalunk a döglesztő kánikulában, a fehér ingek hónalján átütnek az első izzadságfoltok, jönnek az első felelők. Egyelőre szépek, illatosak, a lányok sminkje láttán bármelyik beauty-vlog tanácsadója büszkén húzná ki magát, a fiúk bő tízessel tűnnek idősebbnek sötét öltönyükben. Belül azonban mindenki merő rettegés, a tételhúzásnál remeg gondosan manikűrözött kezük, hajuk tantárgyról tantárgyra kócosabb, felsőtestük mozdulatlan, lábuk azonban megállás nélkül jár a pad alatt. Lelkükért ádáz csatát vívnak a kétségbeesés démonai és a pozitív hozzáállás bájgödrös angyalkái. A termet a pszichogén köhögés hangjai járják be, van, aki tételkidolgozás közben a fülét befogva magában beszél, más egy lehetetlen színű plüsskutyába temeti az arcát, vagy lendületesen tolja az energiaitalokat.

S mivel a diák is csak ember, a szerzői szándék szerint robot üzemmódra programozott feleletek néha stand-up fellépésbe kapcsolnak át, s ilyenkor a bizottság, feledve a helyzet komolyságát, nevetgél, mintha Bödőcs-esten lenne. A drámatagozatos lányok nem győznek pózolni zavarukban, az egyik felelő az összes idegen név kiejtésével konfliktusba keveredik, a másik meg ifjabb Vidnyánszky Attilát nevezi könnyeden – az elnök kérdő tekintetétől kísérve -„kisvidnyánszkynak”. Megtudjuk azt is, hogy egy bizonyos Árpád-házi király, „akiről beszélni szeretnék, egyszer majd meg fog halni, de erről kicsit később” (talán megbánta, hogy elspoilerezte a sztori végét?), és Corvin János keresztezése Könyves Kálmánnal – a „gyerek” a Könyves János nevet kapta – is viharos tetszést arat.

A második nap legjobb vicce egyébként nem a diákokhoz, hanem énhozzám fűződik, az ékes példához, hogy a pedagógus is léha és gyarló entitás. Átlag tanárnál kevésbé rutinos személyem ugyanis elfelejti felhozni a saját tételeit, mert egy másik iskolában folytatott korábbi érettségijén az iskolatitkár nyomtatta ki és helyezte a kész terméket elkényeztetett kezeibe. A lány azonban, aki így a másik magyartanár tételeiből húzott, és életében talán először találkozott Kaffka Margit nevével, nem hátrál meg a kihívás elől. Percek óta engedelmesen próbál a papírján valami fikciót összehozni, mígnem az osztályfőnök a grimaszok láttán gyanút fog és figyelmeztet. A gyerek így szerencsésen megmenekül az enyészettől, az egész titkárság és vezetés nekem nyomtat és vagdos, én meg láthatatlanná tevő köpenyért imádkozom. A közfigyelem azonban hamar elterelődik morális megsemmisülésemről. Csak mellékszereplő vagyok itt, a lány meg tök lazán kezeli a helyzetet, mintha ez tulajdonképpen bármikor bárkivel megtörténhetne. Az események visszazökkennek a normális kerékvágásba, néha kérdező, gyakrabban megfigyelő szerepben találom magam, kávészünetekben az udvaron vitatkozom táncművész kollégámmal a konzum-univerzumról és a polgári társadalom válságáról. Potyautas vagyok a fedélzeten, számomra a vizsga szórakoztató, mulatságos játék, ellentétben a tizennyolc évesekkel, akiknek vérre megy (vagy ők legalábbis azt hiszik).

Ha valaki nem tudná, az érettségi a társadalom tűpontos modellje is. In vitro működik a csoportdinamika, nemcsak a tanárok és a diákok, de a gyerekek között is, akik amúgy egymásra nézni is csak ritkán mernek. Gyakori, hogy egy akadozóbb angol feleletet a felsőfokú nyelvvizsgához közel állók gonosz félmosolya kísér, s a vigyort tetézi a megvető mimika, a fejcsóválás és a nagyobb nyelvtani hibákat követő homlokra csapás. Meglepően sok Steinmann keresi ilyenkor a pedagógus tekintetét, hogy „a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő, és hogy mit kellett volna felelnie.” De nemcsak a hübrisz vezérel, hanem az altruizmus is: a felelő háta mögött gyakran kalimpál három holtsápadt ember, s ha már kimondani nem lehet, hát a levegőbe írja, rajzolja a helyes választ, hátha letekint a mindenható, és a szerencsétlen agonizáló áldozat fülébe súgja a megoldást. És előfordulnak percekig tartó könnyhullatások is, magán-sorstragédiák jelzőbólyái, melyeknek eredői nem tapinthatók ki pontosan, de valahonnan nagyon mélyről törnek elő, például amikor a családról kell beszélni, vagy egy fiú kerül szóba, aki volt, de már nincsen.

De egyszer mindenkiről leszakadnak a súlyok, és az árnyékból a fény kijut. A feleleteket bevégző diák prototípusa kiviharzik a büfébe, teletömi magát kajával, és olyan felszabadultan csacsog, mintha az a félelemtől üveges tekintetű állatka, aki reggel belépett a kapun, sosem létezett volna. Az egyik lány, aki néhány órával korábban mesélte, hogy napokig gondolkodott rajta, milyen fortélyos betegséggel ússza meg ezt az egészet, már a bankettet tervezgeti. Nincs haladék, a jövőjük – meg az a bizarr játék, amit életnek hívunk – elkezdődött.

A bizonyítványosztásra nemcsak a testük, de egész lényük kisuvickolt: csillognak-villognak, piros az orruk a meghatottságtól, és fehér rózsákat osztogatnak a tanároknak, akiket a négy év során biztos megvuduztak néha-néha. Én is kapok egyet, és közben azt mondja a lány nekem:

Lehajtom a fejem, hogy lecsorogjon a képemről a cukormáz. Arra gondolok, hogy utálok búcsúzni. Meg hogy talán jó ötlet volt bevinni nekik azt a Tóth Krisztát.