Akkor tudatosult bennem, milyen erős volt anyám, amikor feladta: a női erő tükre

Borítókép: Akkor tudatosult bennem, milyen erős volt anyám, amikor feladta: a női erő tükre Forrás: Getty Images/Halfpoint Images
Akkor tudatosult bennem, milyen erős volt az anyám, amikor feladta. Női erő volt ez? Nem gondolkodtam ilyesmin azokban az időkben. Emberfeletti ereje volt, gondolom utólag.

Már megvásárolható a 2024-es tavaszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Egész évben olvasnivaló! ÉVA magazin 4 lapszámos nyomtatott előfizetés most ALL ACCESS ajándék digitális archívum hozzáféréssel a korábbi Éva lapszámokhoz.

Látom magam előtt a konyhát, ahol éjjelente ingeket varr össze. Végigdolgozta az egész napot a munkahelyén, ez itt a mellékes. Ideges, nem lehet kérdezni tőle semmit. Amúgy sem igen kérdezgetjük, anya véleménye nem releváns, nézünk össze a húgommal. Anya hülye, mindig fáradt, ha van egy kis ideje, bedöglik a tévé elé. Butaságokat néz, nem is hallja, amikor hozzá szólunk. Nem is szólunk már hozzá, minek. Ott van apa, aki ránk néz a szemüvege mögül, hatalmas a szeme, nem is kell mondania semmit, a semmi is bölcsesség, ha felőle érkezik. Apa, szólongatom, melyik könyvet olvassam el? Lehalászom a könyvespolcról Kertész Ákos Makráját, mire apám odaveti, hogy az én csirkeagyamnak az még túl magas lenne, válasszak anya polcáról valamit, az meg fog felelni. Kárörvendek belül, jogosnak érzem, hogy apa lekezeli a keveset olvasó, a sokszor a falat bámuló anyát. Kamasz lány vagyok, keresem a határaimat. Az, hogy látszólag anyám fölé kerekedhetek, hamis öntudattal vértez.

Bálványozzátok csak apátokat, kelt ki anya az egyik vasárnap. Az ebéd katasztrofálisra sikerült, anya nem volt a konyhaművészet mestere, a leves zsíros volt, a hús félig sült, egyedül a sáfrányos rizs volt értékelhető. Én nem ettem egy falatot sem, helyette odavágtam anyának, hogy elképesztő, hogy megint elfelejtette, hogy én már egyáltalán nem eszem húst. És amikor belibbent a desszerttel, a csokis palacsintával, amit amúgy imádtam, egyenesen nekiestem, gúnyosan megköszönve, hogy a fogyókúrámat is sikerült kiütnie a fejéből. Otthagytuk az ebéd romjai felett a magába zuhant anyát, bedöglöttünk a kanapéra Beethovent hallgatni. És mosogatni ki fog, rontott be anya bő tíz perc után, de mi válaszra se méltattuk, apa egyszerűen magasabbra vette a hangerőt. Látom ma is magam előtt anya arcát. Amin már nem is döbbenet, nem is megbántottság volt. Hanem az a kifejezés, amit a saját arcomon láttam meg nemrég. Amikor már ott sem vagy. Amikor azt érzed, mindez nem veled történik, kilépsz magadból, és gépiesen csinálod tovább az életet.

Forrás: pexels/Pixabay
Mert hiába minden, nem szabad magadra venni a bántásokat, nem számít, neked hogyan és mi fáj, nem számítasz: valami nálad nagyobb miatt menned kell tovább. Anyának ez amagánál nagyobb dolog a családja volt. Amit nem is ő akart, ami csak úgy lett körülötte. Lett, mert kellett, mert a saját anyja belekényszerítette őt egy családba.

Nem is lehetett akkoriban, a hetvenes években ez máshogyan. A legtöbb nő fejet hajtott, és csinálta. Nem is volt szabad gondolkodni azon, hogy valóban ezt akarták-e.

Anya csak fejben lázadt. És azt is csak akkor, ha a sok feladat hagyta. Megvette a könyveket, a feminista irodalmat, ott nehézkedtek a polcán, de csak a ponyváért volt ereje kinyúlni este. Öblítem az agyamat, nevette ki magát is. A gimnáziumi barátnőivel a találkozót hónapokig szervezték. Kati a saját kisboltját vezette, alig talált helyettesítést, Vali a legkisebb gyerekéhez vadászott megfizethető babysittert. Én, aki mindig alig vártam, hogy leléceljek, aznap otthon maradtam, merő kíváncsiságból. Az egykori barátnők eleinte feszélyezetten üldögéltek a nappalinkban, anya furán ragyogott, hosszú idő óta először láttam szépen felöltözve. Szemhéján ragyogott az új festék, a blúzát maga varrta, ki tudja, mikor, talán emiatt volt fenn előző nap szinte reggelig. Ahogy az unokatestvéremtől tanultam, pohárral hallgatóztam a túloldalon. Milyen nevetségesek, gondoltam előbb, ahogy a komoly mondatok átszűrődtek. Munka, munka, a második műszak otthon, Valinak a beteg anyja, Kati hadakozása az alkalmazottakkal. Csak panaszkodni tudnak, biggyesztettem el a számat, milyen unalmasak ezek, te jó ég. Vissza is mentem a szobámba olvasni.

Vagy két óra múltán gondoltam, ideje megnéznem, mi van az öreglányokkal. Ma, ha arra gondolok, milyen öregnek látom őket, összeszorul a szívem. Anya harminchét éves volt akkoriban. Nem is kellett a pohár ahhoz, hogy a nevetést halljam. És nem akart véget érni. Lányhangok, mintha magunkat hallanám! És aztán zene is szólt, és elkaptam történetfoszlányokat. Aztán anya egy hétig szinte ragyogott. Láthatatlan energiákat hagytak a barátnői a bútorok között. Összekapaszkodott a fájdalmuk, megosztották egymással. Mitől lettek ilyen könnyedek mégis, vetült fel bennem. Hogy mitől? Ezt is csak később, sokkal később értettem meg.