Élet a kanapén - az első trimeszter ikrekkel
Tartsatok velem és ikres sorozatommal, amit hamarosan blogomon, a greetingsfromcsikago.com- on is olvashattok!
Laikusként az ember annyit tud az ikerterhességről, hogy viszonylag ritkán fordul elő. Főleg akkor, ha a család - elsősorban az anya - genetikájában benne van a hajlam rá, illetve, ha a pár lombikozik. Léteznek egypetéjű és kétpetéjű ikrek, az előbbiek ugyanabból a petesejtből válnak ketté, utóbbiak teljesen különbözőek, mert két külön petesejt megtermékenyítéséből fejlődnek tovább.
Mivel a családunkban nem volt még ilyesmire példa, és szerencsére nem kellett mesterséges megtermékenyítéshez sem folyamodnunk, tulajdonképpen el sem hittem, ami történik. Jobb is volt így, sőt, az orvosom is arra intett, hogy egyelőre ne éljük bele magunkat a váratlan helyzetbe. Ennek az okait akkor értettem meg igazán, amikor először beütöttem a keresőbe, hogy ikerterhesség: néhány régi, félbehagyott blogbejegyzésen kívül semmitmondó félinformációkkal és nyomasztó jóslatokkal szembesültem. Betegségek, kockázatok, kínlódások. Befekvés, vetélés, halvaszületés. Szülés után kétszeres fájdalmak, emberfeletti erőfeszítéseket igénylő csecsemőgondozás. Kötöttségek, bezártság, később kétszer annyi stressz a kétfelé szaladgáló gyerekek miatt.
Viszonylag rövid idő után beláttam, hogy a legjobb, ha becsukom az internetet, és hallgatva az orvosomra mindig csak a következő lépésre koncentrálok. Ez aztán annyira bevált, hogy azóta mindenkinek hasonlót tudok tanácsolni váratlanul jött (iker)terhesség esetére: maradjon tudatos és amennyire lehet, laza, mert könnyű rácsavarodni az aggodalmaskodásra, még akkor is, ha nem az első terhességről van szó. Nem lehet mást tenni, bízni kell az orvostudományban, és önmagunkban, a jó közérzet, a megfelelő fizikai és a kiegyensúlyozott lelkiállapot erejében, mert kockázatok, és az ezekhez kapcsolódó vizsgálatok akadnak bőven. Egy ikerterhesség, de egy “szimpla” terhesség is megterhelő tud lenni, még akkor is, ha minden rendben megy.
Nekem a legnehezebb az első három hónap volt, mentálisan és fizikailag egyaránt. A hetek lassan teltek, amit a légkondi nélküli lakásban még lomhábbá tett a terhesség felismerésével szinte egy időben berobbanó hőhullám. (De legalább nem a járványhullám, az épp nem volt.)
Ülni se nagyon tudtam, így jobbára csak feküdtem, izzadva, vissza-visszatérő hányingerrel, és próbáltam túlélni. Kezemre játszott, hogy az ovi épp nyitva volt a korábbi le- és bezárások, meg az egy hónapos nyári szünet között, így felpolcolt lábakkal, jeges vizet bekészítve vertem a laptopot reggeltől délutánig. Ha el kellett mennem otthonról, felszívtam magam és minden energiámat összeszedve tettem a dolgom, otthon pedig eldőltem, mint egy zsák. Szerencsére a munkahelyem elég rugalmasan kezelte a home office-t, és pont elkezdődött a foci EB is, így berendezkedtem a nappaliban a napközben munkaállomásként, délutántól pedig meccsnéző VIP páholyként üzemelő kanapén, és ott töltöttem négy-öt hetet.
Igyekeztem lekapcsolni az agyam a témáról, felkészülni rá, hogy az ultrahangon látott kis, épp csak szívhangot produkáló pöttyeinkkel még bármi történhet (lásd internetes rémhírek), és ki tudja, mit mutat majd a rögtön az első hetekben elvégzett, kisebb nyaralás árába kerülő genetikai teszt, amire rövid hezitálás után mondtunk igent. A Nifty ugyanis nemcsak a kockázatokkal járó és fájdalmas magzatvíz mintavételt váltja ki, de alaposabb és széleskörűbb eredményt produkál a kombinált tesztnél is - cserébe sajnos tényleg egy vagyonba kerül. Bár igencsak megérezte a bankszámlánk, be kellett vállalnunk: tudtuk, ha nem tesszük meg, még rázósabb hónapoknak nézünk elébe, és őszintén fellélegeztünk, amikor minden eredmény negatív lett. Így telt el az első trimeszter: izzadva, tele adrenalinnal, zavaros gondolatokkal, izgalmas, hallgatásba burkolózó várakozásban. Néztük a focit, mikrós popcornt és szotyit rágicsáltunk, miközben még a legközelebbi családtagok és barátok, sőt még a kisfiunk előtt sem beszéltünk róla, hogy épp egy tökéletesen ismeretlen és hihetetlenül extrém irányba indul az életünk. Csendben járt az agyunk, az enyém például a kétszeres erővel támadó hormonok miatt épp azon, hogy vajon ki fog-e szakadni a hasam a helyéről, amíg kihordok két babát?