Röviden azért, mert befolyásolható vagyok.
(Mégis csak ritkán teszem, mert alapvetően társasági lény vagyok. Csakhogy így magammal szúrok ki, néha nagyon.)

Fotó: Éva magazin

Hosszabban meg ezért:
Tökéletesen képes lenullázni, a földdel egyenlővé tenni a színházi vagy koncertélményemet ha a partnere(i)mnek homlokegyenest ellenkező a véleménye a látottakról, s ezt az előadás végén (vagy akár már menet közben) haladéktalanul közli(k) is velem. Mondjuk nekem tetszik, amit látunk, de kiderül, hogy egyszerűen minősíthetetlen, az előadó, a rendező, a főszereplő egy amatőr, nyilván nem is járt a megfelelő képzést nyújtó intézménybe, egy ócska showműsor az egész, magakelletés, művészi koncepció, gondolat egy szál se. Ezért kár volt pénzt kiadni. Na és ekkor én itt lefagyok. Nekem tetszett, csendben megjegyzem, nekem bejött, egészen feloldódtam az előadásban, lécci, ne is mondd tovább, mert elmúlik a varázs. De mondja, mert őt meg szétfeszíti a düh, a csalódás, a bizonyosság, hogy ő jól látja. Becsukom a fülem, hátha még egy kis ideig meg tudom tartani magamban a varázslatot. Mert nekem meg az volt.
Aztán másnap mohón rákeresek a neten, hátha már van róla kritika. Van. Hasonlóan lesújtó, mint a partneremé. Annyira frusztrál az eset, hogy szinte másra sem tudok gondolni, aludni sem birok. Lehet, hogy ennyire nem értek hozzá, lehet, hogy hülye vagyok, tudatlan, rossz az ízlésem? És miért zavar, hogy másnak épp ellenkező a véleménye?
Néhány nappal később a rádióban hallom egy neves kritikus beszámolóját az előadásról. Az egekig magasztalja. Az egekig! Velem meg madarat lehetne fogatni. Minden stimmel. Épp úgy el van ragadtatva, ahogy én el voltam. Nincs semmi baj, minden rendben. Frusztráció elillan, megint jól érzem magam.
Persze ennek a szitunak az ellenkezője is gyakori: hogy nekem nem tetszik amit láttunk, és az, akivel együtt jöttem, ültem, néztem, oda van meg vissza. Hogy lehet ezért a színvonaltalan ócskaságért lelkesedni? Érthetetlen. De annyira ciki lelombozni a másikat, kínban hallgatok.
És végül a „legenyhébb bűn”, amit a partner elkövethet, függetlenül attól, hogy egyezik-e a véleményünk vagy sem (ez ki sem derülhet), ha már a kabátunkért sorban állva a hétvégi menüt részletezi vagy az autószervizben elszenvedett sérelmeit ecseteli teljes átéléssel, lazán átlépve a másfél-kétórás kulturális eseményen.
Mi a tanulság? Vagy válogassam meg gondosan, kivel fogyasztom együtt a kultúrát vagy menjek egyedül. Magammal biztosan egyet fogok érteni, legfeljebb kárba veszett időnek könyvelem el, ha nagyon nem tetszett az előadás.

Ti mit gondoltok a témáról? Ti is szerettek egyedül előadásokra járni? Írjátok meg a véleményeteket a kommentekben!

Szöveg: Betlen Katalin